Egy-két évtizede, hogy visszatért hozzánk az ünnep, igaz, más névvel és új alakban. A Szent Bálintról való megemlékezésből Valentin-nap lett, a népszokásból pedig modern, elsősorban a fiataloknak szóló népünnepély. A globalizálódó, egységesülő világ ékes bizonyítéka ez. A tér, ami egykor elválasztotta az embereket, népeket, a tömegközlekedési és a tájékoztatási eszközöknek köszönhetően ma összeköti őket.
Bármilyen furcsán hangzik, lényegében ugyanez a helyzet a szerelemmel is: annak is összekötő kapocs a tér, csak más módszerekkel, üzenni tudó érintéssel és bensőt feltáró tekintettel hozza közel egymáshoz a férfit és nőt, és szünteti meg az embert embertől elválasztó távolságot.
A tér a dolgok kiterjedésének egymásmellettisége. Kérdés, hogy a valódi szeretet egymásmellettiségben beférkőzhet-e a szeretők közé az őket egymástól elválasztó térköz? Csak annyiban, amennyiben ott lakozik bennük a dologiság: testüket, dologi voltukat továbbra is tér választja el, akkor is, ha a legszorosabb ölelésben kapaszkodnak össze – alanyiságuk viszont egybefolyik.
A víz mozgása a legjobb hasonlat erre a láthatatlanban megvalósuló csodára: ahogyan két folyó összetalálkozva egyazon folyamként folytatja az útját, úgy lesz egymásba folyt alannyá az Erósz rabul ejtő hatalma által a kettő.
A szerelem nem a lelkek összetalálkozása és szeretetben való eggyé válása. A lélek – vallási fogalmakból táplálkozó – felfogása valamiféle változatlan én-szubsztanciát jelöl, a változatlan pedig nem egyesülhet egy másik változatlannal, még ideiglenesen sem, mert akkor elveszítené önmagát: a változatlanságát. Másként van az alanyokkal, mivel az alany nyitott valóság: a létet a létezésbe átfolyató középpontiság. A létnek az alanyokon átvezető, létezésbe tartó folyamai folynak egybe az egymás közötti határokat eltörlő erószi szeretet semmihez sem hasonlítható emberi tapasztalatában. Ez azért lehetséges, mert a lét folyama egyedül és kizárólag egy(ség)ként nyilatkozhat meg, az ember oldaláról nézve pedig azért, mert az igaz szeretet az elme létmegélése.
A görögök aranyszárnyúja ifja, Erósz, a latinok Ámorja, ma is itt röpköd a fejünk felett, és ez az isteneknél is előbb született csodálatos lény nyilai ma is ugyanúgy célba találnak, mint a görögök idejében. E tekintetben semmi sem változott, nincs az a tagadásból és kétségbeesett menekvésből összefont lélekpáncél, ami megvédhetne Ámor nyilainak rettenetes, embert magából kivetkeztető hatalmától.
Erósz maga a kétarcúság: nemcsak szeretet, hanem harc és gyűlölet is. A kettő felé néző arca kettőként szüli újjá az egy(ek)et, az egy felé néző arca eggyé teszi kettőt. Ennek az eggyéváltságnak az élő bizonyítéka a gyermek. Az Erósz nemcsak Janus-arcú, hanem arcváltogató is. Ez az oka, hogy a testi-lelki egyesülést követő pillanatban már ellenállhatatlan erő taszítja el egymástól a szeretőket. Az Erósz állandó feszültség, szüntelen hullámzás, amiről egyedül csak mint az ellentétek egységéről beszélhetünk: egyszerre béke és harc, betöltöttség és hiányérzet, közeledés és távolodás, pusztítás és teremtés, befogadás és önátadás, erőszak és gondoskodás.
Az alany a lét és a létezés, az Erósz pedig az egy és a kettő közötti átvezető középpont. Az egyik pillanatban az egyesülés felé terel, a másikban a szétválás felé űz. Égetni képes az emberi lelket és a szeretetet menten gyűlöletbe fordítja át, ha a másik fél elengedni képtelen görcsös ragaszkodása akadályozza őt az elszakadásban, az önmagához való visszatérésben. Ez az Erósz birtokló szeretetének a tűzzel égő pokla.
Az embernek elidegeníthetetlen joga van önmagához, saját döntéseihez. A legféltettebb emberi kincset, a szabadságot venné el társától az, aki elvesztésétől rettegve nem engedi el őt, amikor el kell engednie. Pedig tudhatná: az egységtapasztalathoz való visszatérés attól válik lehetségessé egy elkövetkező pillanatban, ha előzőleg megtörtént az eltávolodás.
Valódi szeretet jellemzi azt, aki társától megtagadja a szabadságot, azt az elidegeníthetetlen tartalmat, ami a gondolkodó lényt emberré teszi?
