Az újratelepítés óta Trianonig mindössze százötven év állt rendelkezésre, amíg e vidék magyar (és nemcsak magyar) népessége együtt gyarapíthatta a Kárpát-medence többi lakosával az István király alapította ország szellemi és anyagi örökségét. Ez csupán négy-öt nemzedéknyi idő, de ennyi is elég volt, hogy nagy nevek teremjenek ezen a földön.
A tizenháromból hárman: ennyien voltak az aradi vértanúk között, akik erről a vidékről származtak. Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József. Kettő közülük örmény, egy pedig német ősök utódja volt, ez azonban nem kicsinyíti, épp ellenkezőleg, növeli választásuk értékét, nem lehet ugyanis megvetendő az a nép és az az ügy, amiért érdemes az életet föláldozni.
Emléküket ápolva magunkat őrizzük az elmúlástól. Ebben rejlik az emlékezés megtartó hatalma. A múlt bennünk lakozó jelenvalósága így válhat a most éltető erejévé.
A történelmiek mellett szellemi nagyságok is bőven teremtek e tájon. A magyar irodalmi kánonba Szabadka két szülöttje, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza kitörölhetetlenül beírta a nevét. Műveik értéke alapján okkal gondoljuk így. Csakhogy a kitörölhetetlennek mondott nem biztos, hogy az is. Irodalomelméleti ismereteink alapján tudjuk, hogy a kánon a névirtások és a névhozzáírások képlékeny, állandóan változó közege. Vannak nevek, amelyek, tartósan megtelepszenek benne, de vannak olyanok is, amelyek a forgandó idővel együtt úgy törlődnek belőle, mintha sohasem lettek volna részei a mértéknek.
Ez történt a magyar irodalom két világháború közötti megkérdőjelezhetetlen írófejedelmével, a svábból magyarrá lett, verseci származású Herczeg Ferenccel. A maga idejében nem véletlenül tekintették őt Jókai és Mikszáth méltó utódjának. A magyar irodalom legnagyobb mesélői, elbeszélői közül való ő, de kit érdekel ma már ez?
Herczeg Ferenc esetében a felejtés második világháború után feltámadt igénye szoros összefüggésben állt a politika fordulásával. Ugyanez miatt törlődött alig tíz év múltán a közösségi tudatból az adai születésű, később pedig Szabadkán élő Rákosi Mátyásnak, „Sztálin elvtárs legnagyobb magyar tanítványának” az emléke. Ha csak 1940-ig számolnánk az időt, akkor még büszkék is lehetnénk e harcias, tetterős munkásmozgalmi aktivistára, aki tizenöt évet ült börtönben, s akinek kiszabadításáért a két világháború között nyugaton is sokan fölemelték a hangjukat. Végül a szovjeteknek sikerült elérniük, hogy az orosz kézbe került negyvennyolcas honvédzászlókért cserébe kiadják őt Moszkvának. A baj csak akkor kezdődött, amikor öt év múlva az oroszok visszaküldték őt a magyar népet boldogítani.
Rákosival szemben a szintén adai származású Szarvas Gábort, a magyar nyelvművelés atyját nem kell féltenünk a feledés rémétől, addig biztosan nem, amíg a nyelv művelésének az igénye nem lesz idejét múlt dolog.
Nehezen érthető viszont, hogy az idetelepült első nemzedék nagyjait miért nem őrzi a helyi emlékezet? Azért, mert nem itt születtek? Hogyan származhattak volna innen, ha ők voltak az első idetelepülők?
Bács vármegye első világi főispánja, Berlin híres megsarcoltatója, futaki Hadik András huszártábornok Mária Teréziától kapott futaki birtokának köszönhetően vált e vidék történelmének a részévé. A Dunát a Tiszával összekötő kanális megálmodója, Kiss József II. József uralkodásának kezdetén került Zomborba mint kincstári mérnök. Vízépítő mérnökként kezdte karrierjét a bácsi születésű feltaláló, Déri Miksa is, a transzformátor egyik megalkotója. Bánáti, udvari születésű volt a nagy vajdasági szerb tudós, Mihajlo Pupin, aki azonban nemcsak ebben a minőségében vált ismertté, hanem a szerb érdekek harcos képviselőjeként is a párizsi békekonferencián 1919-ben.
Ezen a ponton érkezünk el a történelem, valamint a hozzá kapcsolódó emlékezet és felejtés ellentmondásosságához. A békekonferenciák kifejezetten olyan dolgok, amikre a győztes fél szívesen emlékezik, amiket viszont a vesztes legszívesebben örökre elfelejtene.
A felejtés és az emlékezés – ebből is jól látszik – legtöbbször az ellenkező oldalon foglalnak helyet. Elkeverésükkel, a meg nem történtre való visszaemlékezéssel és az emlékek elfeledésével születnek meg a modern e világi mítoszok, ezek a bűnös szerelemből fogant fattyai a valóságnak.
