Diogenész Laertiosz jegyezte föl, hogy Szókratész egyszer meghallgatta, amint Platón fölolvassa egyik dialógusát, amelynek ő maga volt a főszereplője. A végén fölkiáltott: „Héraklészre, mennyi hazugság, amit ez az ifjú összehord rólam.” Állítólag Arisztophanész komédiáját is megnézte, amelyben épp őt gúnyolták ki, és jót szórakozott a zseniális nevettető róla írt művészi hazugságain. A bíróság elé is bátran odaállt, amikor megvádolták aszebeiával (istentelenséggel) és a fiatalság elméjének a megrontásával. Elkerülhetetlenné tette a halálos ítéletét, amikor arról kezdett el szónokolni védőbeszédében, hogy büntetés helyett inkább a város legmagasabb elismerésével kellene kitüntetniük. Végül kiitta a méregpoharat, pedig ha akart volna, megmenekülhetett volna a fájdalmas haláltól.
A 3. században élt történetíró, Diogenész Laertiosz sok száz évvel Szókratész után nem biztos, hogy valóban megtörtént eseményt örökített meg, az viszont kétségtelen, hogy a lényegre tapintott. Az igazi Szókratész és a Platón műveiben bemutatott mester mintha nem egy és ugyanaz a személy volna, éppen ezért ezt az utóbbit helyesebb Platón Szókratészének nevezni. Platón műveiben a maga képére formálja mesterét, az első idealista filozófusként mutatja be az erkölcs emberét, aki jelleménél fogva aligha osztozhatott előkelő származású, tehetséges tanítványa eszmék és fogalmi-matematikai kategóriák iránti vonzalmában. Ma már ekkora idő távlatából, a hiányos szövegemlékek alapján képtelen vállalkozás volna megpróbálkozni azzal, hogy a platóni művekből kiindulva – összevetve azokat Xenophón Szókratész-képével – megkülönböztessük az igazit Platón Szókratészétől.
A tanítvány alapján látjuk a mestert, s nem a mester alapján a tanítványt, ahogy lennie kellene. Ez nem a tanítványi hűtlenség bizonyítéka, épp ellenkezőleg. Platón a korabeli hagyományok szellemében olyannyira azonosult mesterével, hogy szellemi összekapcsoltságának a hitében attól sem riadt vissza, hogy tanítója nevében szóljon.
Hűséges tanítványnak mondható abban a tekintetben is, hogy híven adta tovább az örök és mindenkire érvényes igazságról szóló szókratészi tanítást. Abban is osztozik mesterében, hogy a szofistákat tekinti első számú bölcseleti ellenfelének. A megközelítésmódban viszont már jelentős különbség mutatkozik mester és tanítvány között. Platón számára az örök igazság területe már nem a helyes cselekvés, az erkölcs útján érhető el, amint azt Szókratész hirdette. A költőként indult követő szerint az abszolút igazság az örök és változatlan eszmék, az ideák világában kereshető.
Az eszmék, az elméletek világa felé forduló Platónból lett a nyugati műveltség legnagyobb filozófus írója és író filozófusa. Mestere, Szókratész, aki tudomásunk szerint sohasem vetett papírosra egyetlen sort sem, homályban maradt nagyság maradt, mint az az ember, aki csak kimondott szavainak és végiggondolt gondolatainak a hatását hagyta örökül az utókorra. Múlhatatlan, civilizációt szülő befolyás volt ez. Ami Nyugatot illeti, az övééhez egyedül Jézus hatása mérhető, aki úgyszintén egyetlen lejegyezett sort sem hagyott maga után.
Az V. században élt Ioannes Stobaios említi, hogy Szókratésztől egyszer megkérdezte valaki, miért nem ír. Ő így válaszolt: „Mert tudom, hogy a papirusz többet ér, mint amit rá írnék!”
Ez a hang az igazi Szókratész hangja.
A következő gondolatokat Platón adja Szókratész szájába Phaidrosz című dialógusában (Phaidrosz, 274–275). Toth egyiptomi isten, az írás feltalálója egy nap elment Théba királyához, hogy bemutassa neki az írás tudományát. Így méltatta forradalmi újítását: „A betűvetés csodálatos orvossága lesz alattvalóid tudásának és emlékezésének!” A király így felelt: „Ó, bölcs Toth, épp ellenkezőleg, az írás művészetére hagyatkozva az egyiptomiak többé nem használják majd az emlékezetüket, és ezután a dolgokra sem belső késztetésből fognak visszaemlékezni, hanem külsődlegesen, ezek által az idegen jelek által.”
