Egy török közmondás így szól: „Nyelvednek féke fejed mentsége.” Hasonló magyar párja akad, nem is egy. Olykor azonban éppen a bő és gyakori beszéd lenne az üdvös, például egy belső-ázsiai törzs esetében, ahol mindössze tizennyolcan maradtak olyanok, akik ugyanazt a nyelvet beszélik. Egyikük – nem egészen pontosan tudni, milyen sugallattól vezérelve – elkészítette legfontosabb szavaiknak, valamint az angol megfelelőinek a szótárát. Gyanítom, kevesen leveleznek majd közülük angolul, de a cél nyilván nem is ez volt: néhány rövid évtized múltán ez a nyelv végérvényesen megszűnik, egyedül ez a szótár őrzi majd emlékét, és dokumentálja, hogy éltek egykoron emberek, akik ezen a nyelven értették meg egymást.
Szavak. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy melyik volt az első. Erre több szép történet is van. Az egyik szerint mikor a Király akarata hatni kezdett, jeleket vésett az isteni aurába. Mint a köd, mely a formátlanból ölt formát, a végtelen sötét lángot lövellt ki, amely aztán színekre váltott, a közepén pedig felfakadt egy forrás, amelyből láng omlott mindenre. A forrás majdnem áttörte az éteri aurát, majd egy robbanástól felviláglott egy rejtett, magasságos pont, amelyen túl semmi sem tudható, semmi sem ismerhető meg. Neve ezért Résit, avagy a „Kezdet”. Amely a teremtés első szava.
Ehhez kötődtek, kapcsolódtak aztán a többi szavak (és fogalmak), mindebből állt össze az anyanyelv. S hogy az mi légyen? Erről bizonyos Uri Asaf (születésének helye Haifa, jelenleg Budapesten él) így vall: „Ha nincs fedél a fejem felett, anyanyelv is elég, mely egyszerre billeg és szilárd, mint a lámpafény. Kihordatlan magzat, szürke biztonság a szám szélén. Körvonal a levegőben, még elúszna a sötét vízen.” Ez lenne tehát az anyanyelv, amely olyan, akárha egy szöveglelet. Rátalálható (habár adott), formálható, bontható és bővíthető. Azontúl, írók esetében: sokféleképpen felhasználható. Így is meg úgy is. Papp Tibor, a párizsi Magyar Műhely alapítója és szerkesztője például ezt mondja: „Avantgárd költő is vagyok, és az avantgárd azt is megengedheti magának, hogy klasszikus művet írjon.” A nyelv ugyanakkor idősíkban is eltolható, így vált lehetségessé, hogy Zalán Tibor (egy szép vers erejéig) Berzsenyi bőrébe bújjon. Íme egy versszak a hosszabb költeményből: „Őszi estvén éji bogár ha zúg és / friss must lének illata fölszivárog / vén diófám árnyai közt megbontom / friss rokolyáját.”
A ma beszélt nyelvek rangsorában a magyar negyven-valahányadikként benn az első ötvenben. Nem is rossz helyezés. Kicsit távol ugyan az első tizenkettőtől, amelyeknek (egyenként) több mint százmillió használója van (kínai, angol, hindi, spanyol, orosz, arab, bengáli, portugál, maláj-indonéz, japán, német és francia), de azért vagyunk. Minden baljós jóslat ellenére. Ha elfogadjuk a megállapítást, mely szerint a földkerekségen jelenleg mintegy háromezer nyelv létezik, akkor a negyvenharmadik-negyvennegyedik hely akár előkelőnek is mondható. De talán nem is ez a leglényegesebb; Pomogáts Béla említi egy helyen, hogy arról is beszélnünk kellene, irodalmunk alkotó szellemei milyen helyet töltenek be a nemzet emlékezetében, és tanításaikat vajon ismeri, vállalja, követi-e a mai magyarság. Majd mindezt nyomatékosítja: „Igen, a vallatóbb és izgatóbb kérdés nem úgy hangzik, hogy nyelvünk milyen helyet tölt be a világban, hanem így: milyen helyet tölt be a mai magyarság életében, gondolkodásában és kultúrájában.”
Egészen más dilemmát vet fel – már a futurológia területére kalandozva –, hogy mi lesz majd idővel. Mondjuk 2300-ban. Merthogy egy állítólagos CIA-jelentés arról szól, hogy akkor már mindenki kínaiul fog beszélni. És mi lesz tízezer év múlva? Az évszám nem véletlen, a hasadó anyagok akkor bomlanak le. Olvasom, hogy az Egyesült Államokban jelentős költségvetési tétellel egy kutatócsoportot bíztak meg a feladattal: hozzanak létre olyan egyértelmű jelrendszert, amely a legnagyobb atomtemetők környékén figyelmezteti majd az akkor emberét. (Persze, ha lesz még egyáltalán civilizáció.) A munka azonban akadozik, a társaság elbizonytalanodott, mert ha kirakják a sugárveszély mai jelét, akkor késői utódaink esetleg azt gondolhatják, hogy „ott egy pipacsmező volt egy régi kultúrában”. Mi meg végül csak arra a felvetésre merészkedhetünk, hogy amennyiben az első szavunk a kezdet szó volt, az utolsó nyilván a veszély szó lesz.
