Voltaképpen egyenesen elbűvölő, másfelől meg irigylésre méltó, hogy a civilizáció hajnalán korai elődeink már kísérletet tettek megválaszolni az úgymond végső kérdéseket. Szabad volt a pálya, friss ötletekből készülhettek a különféle elméletek és rendszerek, de már ekkor, tehát a kezdet kezdetén a gondolkodóknak szinte mindegyike a tudásban kereste a lét biztos alapját.
Úgy vélték, a valóságnak a gondolat által való letérképezése szembeszegülhet a sorszerűséggel, így a görög filozófusok előtt „az érzéki valóságból az igazság, a szóból a jelentés, a képzetből a fogalom, a célból az érték, az alak szemléletéből pedig az idea emelkedik ki” (Halasy-Nagy József). Ezt megelőzően valami hasonló figyelhető meg már az egyiptomiaknál is, ők külön szerepet szántak a földi ügyek és kozmikus folyamatok felett őrködő Maát istennőnek, az Igazságnak, aki ugyanakkor – párt alkotva – Thothnak, a bölcsesség istenének volt a felesége. Maga Thoth többféleképpen nyilvánul meg: „a könyvek fejedelme”, az „isten szavainak ura”, meg „tudós a mágiában”. Teremtő princípiumként a szó és a gondolat mindenesetre többször is előfordul a régi egyiptomi vallásos szövegekben, s bár egységes filozófiai rendszerek még nem jöttek létre, ezekből az elképzelésekből az első görög filozófusok sokat merítettek. Különösen, ha helyet adunk annak a tézisnek, hogy az igazság a valóság előfutára. Mert ez esetben nem az igazság alkalmazkodik a változó világhoz – akkor maga az igazság is változó volna –, hanem fordítva. Persze, jó lenne tudni, Maát és Thoth vitatkoztak-e egymással, s ha igen, akkor miről. Úgyszintén nyugodtabbak lennénk bővebb információk birtokában arra vonatkozóan, hogy a görögök nagy része valóban nem annyira derűs, inkább szenvedélyes, boldogtalan és önmagával békétlen személyiség volt-e, miként Bertrand Russell gondolja, azaz más irányba vitte őket az intellektusuk, és megint más irányba a szenvedélyeik, hacsak nem éppen e kettősség emelte őket naggyá. Ez esetben az is érthetővé válna, miért védte mindegyikük akkora hévvel saját teóriáját. Miként például Parmenidész is, akiről egy héttel korábbi írásunkban már szót ejtettünk, elmondván, hogy szerinte az egyetlen igazi létező „az Egy”, mely végtelen és oszthatatlan. A létezőt pedig önmagából kell megismerni, miközben a lét maga „moccanatlan”. A mintegy két és félezer évvel ezelőtt élő gondolkodó lerövidített jelszava így hangozna: „Ítélj értelmeddel!”. Röviden visszanyúl még ő is az egyiptomiakhoz, amikor az úgynevezett igazság felé vezető úton mindenekelőtt az igazságosságot, a meggondoltságot és a tudást tekinti szemlélni érdemesnek, fellépése idején ugyanakkor – mivel csökkenőben a múltbéli értékekhez való ragaszkodás – már elkezdődik az átmenet a mítoszból a logosz felé. Ám a filozófia nyelve még nem alakult ki. Erre Végh Attila is felhívja a figyelmet nemrégiben megjelent kötetében, aki elsőként vállalkozott Parmenidész töredékben fennmaradt tankölteményének eredeti (tehát hexameterekben való) fordítására. Merthogy különbség van – állítja – például a „valamivé válik” és a „létezik” között, hasonlóképpen nem ugyanazt jelenti a „létező” és a „létezés”. Végh Attila szerint is Parmenidész inkább nevezhető természettudósnak, mint költőnek, „nem dalol, hanem érvel és bizonyít”, ennek ellenére a költői fordítás mégis többlet-lendületet kölcsönöz a szövegnek, igazolván, hogy a logikán alapuló metafizika hexameterekben is élvezhető. És ismét csak eltűnődhetünk például a következő sorokon: „Ennek okáért semmi, a létben félbehagyott nincs, / semmi hiány. Ha lehetne, hiányos volna minden.” De hogy jelen írásunk se legyen félbehagyott, zárjuk Bertrand Russellnek a Parmenidészt értékelő egyik mondatával: „A filozófiatörténetben ez az első példa arra, hogy valaki a gondolkodásból és a nyelvből von le következtetést a világ egészére vonatkozóan”.
