I. Ferenc József, az akkor még fiatal császár – aki tizennyolc évesen, 1848. december 2-án vette át a Monarchia vezetését – „alig” néhány tízezer főnyi, osztrák parancsnokság alatt működő segéderőt kért a magyar forradalom és szabadságharc leveréséhez I. Miklós orosz cártól a Varsóban, 1849. május 21-én, Buda bevételének napján megejtett találkozójukon. A szláv uralkodó azonban jóval nagyobb, mintegy kétszázezer fős sereget küldött, amelyik akár már önmagában is eldönthette volna a háborút. Ennél nagyobb orosz haderő addig nem járt külföldön, még a napóleoni háborúk idején sem. Mivel az osztrák hadseregből százhatvan-ezren harcoltak ekkor már Magyarországon, a beavatkozás után háromszázhetven-ezer katona állt szemben a százhetven-ezres honvédsereggel.
Az orosz haderő Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij tábornagy (1782–1856), Jereván grófja és Varsó hercegének vezetésével 1849. június 15-én kezdte meg a benyomulást a mai Szlovákia és Lengyelország határán lévő Duklai-hágón keresztül. (Mellesleg hagyományt teremetett ezzel, hiszen 1944 októberében is itt tört be a Vörös Hadsereg Magyarország területére…) Mint feljegyezték, Paszkevics seregei alig néhány héttel később már Erdélyt is elözönlötték. A grófnak azonban I. Miklós cár megtiltotta, hogy tárgyaljon a magyar kormánnyal, ezért egyszer sem válaszolt az ilyen tartalmú felhívásokra. Az orosz haderő Miskolcon keresztül akart előretörni Buda felé. Az egyeztetett haditerv szerint ugyanis Julius Jacob von Haynau (1786–1853) osztrák hadvezér a cáriak benyomulásával egy időben indított támadást az akkor már Komáromnál állomásozó, az oroszok által hátba támadott magyar fősereg ellen. Ilyen körülmények között a honvédség természetesen kénytelen volt visszavonulni, a nyomában haladó orosz főerő pedig június végére el is érte „úticélját”, Miskolcot. Paszkevics seregeinek előrenyomulását csak a kolerajárvány és az ellátmány szűkössége, azaz az élelemhiány hátráltatta némileg. A magyar hadvezetés nem akart külön-külön szembeszállni az egyszerre támadó két haderővel, ezért inkább minden mozgósítható erejét a Tisza és a Maros szögében összpontosította. Ezzel egyszerre vonta magára az orosz és az osztrák főerőket.
Időrendi sorrendbe állítva az eseményeket, majd csak jóval mindezek után kezdődik történetünk, amelyiket az elmúlt hetekben érintőlegesen már kétszer is felidéztünk (Petőfi Boszniában, 1883-ban, Magyar Szó, 2010. június 5.; illetve: Petőfi útjai kiszámíthatatlanok, Magyar Szó, 2010. június 19.), de most aztán – Mészáros Zoltán történészbarátom segítségének köszönve – végre a végére is járhatunk. Boldizsár Dénes székelyföldi tanító ugyanis azt mesélte el a Székelyudvarhely című lapban közreadott beszámolójában, hogyan találkozott több mint három évtizeddel később, 1883-ban, a boszniai hegyvidéken Petőfi Sándorral. A szerző katonai naplójából kivonatokat közölt a szabadkai Bácskai Hírlap című újság 1898. május 4-i száma. Majd pedig ebből a másodközlésből publikált részleteket 1991. március 21-i datálású próbaszámában – egyfajta sajátos kollázstechnikával – az akkor induló, azonban később igencsak rövidéletűnek bizonyult Pannon Hírlap című vajdasági magyar napilap. A tördelés formai jellemzői miatt azonban nyomtatásban az eredeti cikk némely részletei olvashatatlanokká váltak. Nos, kérésemre Mészáros Zoltán barátom előkereste Szabadkán a Bácskai Hírlap régi számát, és beszkennelve küldte el a cikk eredetijét. Ebből aztán könnyűszerrel kipótolhatjuk Boldizsár beszámolójának korábban hiányosan idézett részleteit: „»Alig érkeztem meg délelőtt [a marosvásárhelyi kaszárnyába – szpa megj.], már a délutáni vonattal több, mint hétszázan indultunk Boszniába.
Hogy az 1882. év deczember 23-tól kezdve mi történt velem, miket kellett kiállanom, azt most elhallgatom ; csupán ama menetelésünkre térek, mely Gorazdától Focsa felé 1883. márczius 23-án történt.
Ezredünkből a 3. zászlóalj volt kirendelve, hogy Gorazdától a hegyeken keresztül előörsi szolgálatokat téve, Focsára menjen. 10. századunk parancsot kapott, hogy mint elővéd haladjon előre.
Vaku nevű századosunk nekem mint őrvezetőnek azt parancsolta, hogy válasszak magamnak 12 társat és álljak velük eléje.
Midőn a parancsot teljesítettem, századosom egy katonai térképet adott kezembe – rámutatván a Vebro Burdó nevű hegyre, röviden azt parancsolta, hogy mint jobb odalvéd induljak el és 8 óra alatt a századdal a hegyen találkozzam.
Mikor a katonai térképen kijelölt út irányát és környékét megnéztem, szivem elszorult, hogy az erdőségen keresztül képes leszek-e századommal az összeköttetést meg tartani.« A Pannon Hírlap 1991-es utánközlése alapján korábban már láthattuk, hogyan találkozott útközben az itt említett tizenkét fős oldalvéd egy hegyi viskóban egy idős magyar remetével, aki arról mesélt nekik, hogy Bem tábornok seregében harcolt a segesvári ütközetben, de megsebesült, és eszméletét vesztve rogyott össze… Majd pedig: „»Hogy hogyan és kik vitték őt egy patak melletti füzesbe, közel egy kis híd mellé, nem tudja ; csak azt tudta később – elbeszélés után, hogy amaz éjjel három székely asszony egy tehenes szekérre tette és Alsó-Boldogasszonyfalvára vitte. Ez alkalommal is az uton portyázó kozákok ugy őt, mint a szegény asszonyokat bántalmazták.
Csaknem sirtam vele, mikor jobb keze megcsonkitott ujjait megmutatta, mikor a hazaszeretet hevével emlitette, hogy a szabadság eszméjeért hagyta el nejét és fiát. Zokogott, mikor keserű lemondással beszélte, hogy nem tér soha haza, hisz az, kit legjobban szeretett édes hazája után, oly hamar el tudta feledni…
– Mit is keresnék otthon én, – folytatá – kit Isten arra teremtett, hogy nemzetem vérét, szivét felizgassam, fegyverre szólitsam akkor midőn őrültég és Isten segítségében való vakmerő elbizakodás volt arra gondolni, hogy hazám szabadságát annyi ellenséggel szemben ki lehet kezdeni? De mit beszéljek? Isten segitett ; csak a hatalom utáni versengés, – itt gonosz lelkünk cimezte Kossuthot és Görgeit, – önzésük buktatott el, mert önérdekük elsőbb volt, mint a haza szent ügye…
Ekkor megint könnyel teltek meg szemei s jó ideig nem szólt…
Mikor közel voltunk a hegytetőhöz, illetve felértünk egy dombtetőre, megmutatta hol van a Vebro Burdo, megölelt, megcsókolt s kabátja zsebéből egy latin ’Fructus Hyemales’ című imakönyvet adott e szókkal:
– Öcsém! Imádkozzál a testben, lélekben megtört Petőfi Sándorért.«” De Boldizsár Dénes nem hitt neki, vagy csak nem merte bevallani, hogy hitelt adott a boszniai hegyekben megismert idős remete szavainak, ezért beszámolójához hozzábiggyesztette még a következő lábjegyzetet: „»E sorok letisztázására sokszor elhatároztam magamat, de mindig abban hagytam azt gondolva, hogy az én remete barátom, esetleg hypocondriában szenved és csak képzeli magát Petőfi Sándornak.«”
