Vino alla mandorla

A cantuccini sütemény egy speciális olasz ételkülönlegesség, ami Toscanából ered, és egyik legfőbb jellegzetessége, hogy mandulaszemeket sütnek bele egészben. A dicső taljánok pedig mandulaborba mártogatva fogyasztják, mert ők aztán szeretik halmozni az élvezeteket. Persze errefele, Európának ebben a kicsit északabba eső zugában mi nem az eredeti, „nagyi féle”, házi süteményt ismerjük a cantucciniből sem, hanem az azt a másikat, a nagyüzemi, iparosított változatot, amelyet már gyárakban csomagolnak, és húsz darab süteményt tesznek belőle – talán a gépek? – egy díszdobozba. De a receptje szerintem könnyűszerrel megtalálható ma már az interneten, így hát otthon is bárki elkészítheti. Igen, rákerestem a világhálón, és a Google alig több mint fél másodperc alatt összesen 3740 találatot varázsolt a monitoromra – a már korábban megadott beállításoknak megfelelően – magyar, angol és szerb nyelven, hiszen, végső soron, érdemes használni a nyelvi szűrést, ne kelljen felesleges találatokkal bíbelődnünk, ha történetesen olyan nemzetek fiai és lányai írnak sokat választott témánkról, amelynek szavait nem igazán értjük. Rögtön az első találat az Ízbolygó honlapjára vezetett (http://www.izbolygo.exta.hu), ahol a következőket írják a cantucciniről: „Vannak dolgok az életben, amire már régóta vágyakozom, de annyira mégsem, hogy minden követ megmozgassak a megszerzéséért. A cantuccinit nagyon szeretem, képes vagyok viszonylag nagyobb mennyiségeket együltő helyemben elropogtatni, de imádom kávéba, vagy teljesen autentikusan, Vin Santo-ba, esetleg kissé öszvér megoldásként, jófajta aszúba mártogatni. De talán a legjobban kávéba… Hozta a Jósors, hogy kezembe akadt egy cantuccini recept, és ha már oly kevés dolgot igényelt az előállítása, gondoltam kipróbálom. És elvesztem!!! Nonstop cantuccini-gyártásba fogtam. Hihetetlenül egyszerűen elkészül, és a bolti a poros nyomába sem ér a házinak! Mint azt már megszokhattuk.” Természetesen a honlap közli a hozzávalók listáját, és az elkészítés módját is, amit most – önző és gonosz módon – nem másolok be ide…

A cantuccinivel jómagam közvetett módon „kerültem kapcsolatba”. Szerelem volt az első harapása… Négy évvel ezelőtt jártam először a Bországgyűlésen, a magyar borászok rendszeres éves találkozóján (Népliget, Budapest, 2005. június 11-12.), egyiken a sok közül, mert ma már számtalan ilyen jellegű rendezvényt tartanak országszerte. Itt kóstoltam meg elsőször a mandulabort – nem a szent bornak is nevezett, ugyancsak toscán eredetű Vin Santo-t, amit az Ízbolygó fent idézett szerzője említett, hanem azt a Martinez-félét, amelyet a magyar fogalmazó abban az évben külön standon népszerűsített. A Vino alla mandorla valójában a vulkanikus talajon termesztett, édes szőlőfürtökből készített, marsala néven ismert fehérbornak a némi mandulaolajjal megvadított, felturbózott változata. A forrásban lévő borhoz adják hozzá az érett mandulából frissen préselt olajat, és ezt így együtt erjesztik tovább. A pontosan kiszámítható végkifejletig… „Jellegzetes szicíliai italkülönlegesség. Szicíliában hosszú időkre visszanyúló hagyományai vannak mind a szőlő-, mind pedig a mandulatermelésnek. Kézenfekvő volt e két termék házasítása. […] Kiváló édes, marcipános ízű italt nyernek így, amely jól behűtve kellemes önmagában fogyasztva vagy desszertekhez” – írta róla akkoriban szórólapján a forgalmazó, aki azzal igyekezett vásárlásra csábítani a látogatókat, hogy akciót hirdetett: hatüvegnyi ital rendelése estén ingyenes házhozszállítással és egy csomag díszdobozos kiszerelésű cantuccinivel kecsegtette a Bországgyűlés közönségét. Hát így kerültem én kapcsolatba ezzel a süteménnyel…

Már akkor sem volt olcsó mulatság a mandulabor, a hét és fél decis palackot 2490 forintért kínálta a forgalmazó, ami hattal szorozva – mindössze hatvan forint híján – tizenötezres kiadást jelent…

Megnéztem A Művelt Alkoholista borzsebkönyvében (sokszerzős kiadvány; írta: Ábel Péter, Csite Norbert, Demeter Bence, Dervenkár István, Gazda Albert, Jónás Csaba és Uj Péter; Index, avagy Elektromédia Kft., Budapest, 2008.), de nem említik sem a Martinez-féle mandulabort, sem a marsalát, sem a Vin Santo-t, persze, mert ők elsősorban a magyar borokkal foglalkoznak. A szerzők a borivókhoz címzett tíz jó tanáccsal indítják a kötetet, amelyek sorában az utolsó: „Olvass a borokról! A tudás fokozza a műélvezetet.” És még egy nagyon is megszívlelendő: „Dekantálj! Néhány óra szellőzés a legtöbb bornak szárnyakat ad. (Dekantáló híján, az átfejtés az eredeti palackból egy alaposan kiöblített másik palackba is sokat javíthat a helyzeten.) És ne feledjük: nagyon sok bor (főleg a fiatalabbak) a bontás másnapján hozza a legjobb formáját!”

Ez pedig itt egy egészen más jellegű idézet (mert, ha már mandulabor, akkor koccintsunk ezzel a nemes itallal egykor volt költőink emlékére): „Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott, / Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén. / Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, / Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein. / S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, / Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! / Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, / Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?” – írta Egy dunántúli mandulafáról című versében Janus Pannonius – azaz Csezmicei János (1434–1472) –, az első név szerint ismert magyar költőnk, akit ugyan a horvátok is a magukénak mondanak, s mégis, fordító kell ahhoz, hogy költeményeit megérthessük, hiszen verseit latinul írta. (Így például a fent idézett fordítás Weöres Sándor munkája.) Több antik vonatkozást hozott itt össze egymás mellé ebben a néhány sorban a szerző, fejtsünk hát fel röviden legalább néhányat ezek közül. Lássuk csak: a Hesperidák, avagy Heszperiszek az ógörög mitológiában Nüx (vagy Atlasz) csengő hangú leányai, akik az Ókeanoszon túl, a legtávolabbi Nyugaton, az istenek kertjében Ladón sárkánnyal őrizték az aranyalmafát, amelyet Gaia ajándékozott Hérának a Zeusszal megtartott esküvőjén. Héraklész tizenegyedik feladatként kapta, hogy gyümölcsöket hozzon a Heszperidák kertjéből… Alkinoosz „a búzaevő ember-fajtól távoli” Szkhéria szigetén – ami vélhetően Kerkürával, azaz a mai Korfuval azonos – a phaiákok királya volt, és szívélyesen fogadta a hajótörést szenvedett Odüsszeuszt, aki tengeri bolyongásainak huszadik napja után érkezett ide, és elmesélte az uralkodónak hányattatásait. Janus Pannoniusnál, ugye, ez így hangzik: nem látott ilyet „Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén” Mert Alkinoosznak csodálatos szépségű kertje volt, amelyik az antik római irodalomban gyakran szerepelt – egyenértékűként – a Heszperiszek kertje mellett.

Különös aktualitást adott Janus Pannonius visszaidézésének 2008-ban a költő és az egykori pécsi püspök újratemetése. A mandulafa pedig kiemelt szerepet játszott a ceremóniában, hiszen Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke, valamint Hiller István oktatási és kulturális miniszter éppen ilyen cserjéket ültetett el ebből az alkalomból tavaly október 21-én Pécsett, a helyi Dómmúzeum kertjében. Mintegy félezer mandulafát ültettek el aznap a középkori humanista költő emlékére.

Hosszú története van annak is, miért kell a magyar történelem jeles alakjait – lásd még úgy is, mint: Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József; és talán még tovább is sorolhatnánk – időről időre újratemetni… Janus Pannonius hosszú éveket töltött Itáliában, azt azonban nem tudhatom, hogy kóstolta-e valaha is a mandulabort. Szeretném hinni, hogy igen… Akkor zárhatnám most elmélkedésem akár egy laza koccintással is, de így, ebben a cseppet sem sorsdöntő bizonytalanságban, ezen a „a búzaevő ember-fajtól távoli” szigeten, a pannóniai mandulafa árnyékában megbújva csak remélhetem, hogy ez a növény épp ugyanaz, mint amit sok-sok évvel ezelőtt Janus Pannonius ültetett itt el.