Határok fémjelezte időkben élünk. Éles határvonalak választanak el egymástól országokat, kultúrákat, embereket, generációkat és családtagokat nemkülönben, a szigorúan őrzött területi határvonalak mellett tőlünk és szándékunktól függetlenül meghúzott választóvonalak feszülnek a társadalmi rétegek között, ellehetetlenítve az átjárást egyikből a másikba, és a biológiai létünk szabta határról sem szabad megfeledkezni, hiszen bármit is kezdünk az életünkkel, mindvégig tisztában vagyunk azzal, hogy időnk korlátozott. A bekerített világokat egymástól elválasztó határ meglétének ténye mindig magában hordozza a kérdést: vajon mi van a túloldalon? A válasz következménye lehet beteljesülés vagy teljes megsemmisülés; érvényesülés vagy önsorsrontás; a szebb élet reménye vagy az állandó fenyegetettség – attól függ, élet és halál, falu és város vagy két ország közé húzzuk azt a bizonyos határvonalat. Kalász István Határ≈idők című novelláskötetét mindhárom aspektusból megközelíthetjük.
A tizenhét novella egy országhatár menti vidékhez kötődik, ahol van egy falu, a faluban bezárt kapuk és rácsos ablakok, a falun túl kocsma, régi televízióval a sarokban, a közeli ódon kastélyban bentlakásos iskola működik, kemény nevelést biztosítva a sok gazdag üzletember drágalátos fiai részére, „akik délig alszanak, éjfélig csak számítógépeznek, a végén meg buzik lesznek”, a határtól nem messze az erdőben folyó csordogál, fent a hegyen pedig egy kopár, sima, vörös szikla található, a falusiak szerint ott lakik a gonosz. Az országhatár jelentheti a bejáratot a jobb életbe, ahol minden sokkal szebb, és még néger nő is kapható, ugyanakkor az országhatár bajt is hozhat, hiszen a határ túloldalán minden zavaros, az ott lévő hegyekben élnek a ragadozó idnigek, onnan érkeznek a tolvaj idegenek és a határ mentén sunnyognak a menekültek. A faluban élők úgy hiszik, a városban jobb, mert „ott van mozi, uszoda, kiállítás, fogorvos. Meg vannak nők. Itt csak a kocsma, a bolt, a polgármester háza van, a sok rossz fogú ember, a nők öregek.” És mégis, mennyi városlakó igyekszik megszökni a hétköznapi rohanástól, hétvégi vadászatra érkeznek a kastély közelében elnyúló erdőbe, párkapcsolatukat próbálják rendezni, vagy csak egyszerűen szeretnék kipihenni magukat távol a világ zajától.
Izgalmas, ám korántsem könnyű olvasmányok Kalász István szociális kérdéseket, szerelmi gondokat, kegyetlen bűntényeket feldolgozó novellái. Azonos bennük az erős társadalomkritikai él, amely a nyugati ember életmódjára irányul. Mára világossá vált, hogy a viszonylag rendezett közösségi állapotok és társadalmi jólét ellenére a nyugati ember értelemkrízisben és érzelmi válságban szenved, a fejlett civilizáció atomizálódó társadalmának létkérdéseire egyetlen hagyományos életmodell sem nyújt megnyugtató választ. A válság következményeként érzelmileg elidegenedett világunkban a nyugati ember nem ritkán lelki eredetű gondokkal küzd, olcsó szórakozásokba menekül, perverz, erotikai játékokban éli ki frusztrációit, szélsőséges esetekben pedig nem válogatja az eszközöket kitűzött célja elérése érdekében. A kilátástalanság általános, az agresszivitás zsigeri, nem ritkán öncélú: a megálmodott élet megvalósíthatatlanságának kompenzációjaként keríti hatalmába az embert. Kortól, nemtől, vagyoni és szociális helyzettől függetlenül reményvesztettség és magány jellemzi mind a faluban élőket, mind a faluba érkező városiakat, mind a városba menekülő falusiakat. Gazdag és szegény család válsága közt aligha van lényegi különbség. A személyes körülmények csak a betegség tünetein változtatnak, a betegség minden esetben ugyanaz.
„Nekem is jár a boldogság” – mondja az egyik novella hősnője, és ezt a kötet valamennyi hőse elmondhatná magáról. Az örökös boldogság utáni vágy – mert az jár – kifejezetten a nyugati ember sajátossága, egyetlen más kultúrában sincs oly kifejezetten jelen a boldogsággal szembeni elvárás, mint a nyugatiban, itt mindenki a boldogságot hajszolja, és ebben a zűrzavarban éppen maga a boldogság megvalósíthatóságának a lehetősége vész el. Zaklatott elesettek, részvétlen sikeremberek, általános kiábrándultság és beteljesülhetetlen párkapcsolatok maradnak a helyében. Az adott társadalmi körülmények közepette a boldogságnak mindig ára van. Kiváló példa rá a kötetben a társadalmi látleletként is olvasható egykori punk szülők, ma sikeres középkorúak leírása: „Tizenhat éves vagy, apád minisztériumban hajlong, vadászni jár hétvégén, ott berúgnak, véres a szeme, sápadt, ha vasárnap megérkezik, anyád tíz éve a gyógyszeriparban, osztályt vezet, keni az orvosokat, hogy azt a lázcsillapítót írják fel, amit ő forgalmaz…”
Egy határ menti falu köré épített novellasorozatában Kalász István lesújtó kritikát mond a nyugati világról és annak hőséről, a nyugati emberről, aki számára ebben a határok fémjelezte időkben sokszor a megadott határidők és a teljesítménykényszer összehangolása lehetetleníti el az oly vágyott boldogság megvalósítását. A kötetbe szedett novellák esetében nem beszélhetünk novellafüzérről, hiszen minden történet önálló teljesség, különböző hősökkel és egyedi cselekménnyel, ugyanakkor a Határ≈idők mégiscsak több mint egy novellagyűjtemény, mivel az anyaga egy kompakt egységet képez: a novellák párbeszédet folytatnak egymással, visszatérő motívumok jellemzik őket, s ami a legfontosabb, valamennyi történetet ugyanaz a lidérces, a korszerű szerkentyűk emlegetése ellenére időtlennek tűnő, kafkai hangulat hat át. És ebben a világban nem történik más, azon kívül, hogy az „…emberek üvöltöttek, ettek, ittak, nevettek, kívánták a másik halálát, és közben irgalmatlan és szép dolgokat mondtak egymásnak.”
