Eddigi verskötetei közül hatból nyújt válogatást az erdélyi költő válogatott és új verseinek gyűjteménye, a Parázskönyv, az Ütköző, A jóisten a hintaszékből, a Piros autó lábnyomai a hóban, a Védett vidék és a Vargaváros címűekből. Fekete Vince az idén húszéves Székelyföld főszerkesztő-helyettese, korábban serénykedett egyéb szerkesztőségekben, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Indulásakor az erdélyi magyar írók kortárs nemzedékéhez tartozott, de versvilága némileg eltér a kortársai provokatív költészetétől.
Fekete Vince a belakhatósághoz vezető utakat járja. Nem a nagy nyugati vagy keleti filozófiák nyomvonalán, hanem ott, ahol született. Kézdivásárhelyen, a környéken, Kászonújfaluban, erdei gombászhelyeken, csermelyek medre mellett, hegyi vadak nyomában, de megfordul tengerparti üdülőben, piactéri italkimérésben, sőt, bejáratos elődeinek emlékezetébe is.
Fekete Vince verseiben az emberhez tartozó táj, és a tájhoz tartozó ember nyugalmával szemléli a kívülálló számára talán vad és félelmetes világot, még ha olykor „szomorú angyalarcok”-kal is kell szembesülnie. Az otthonosság kellő ellensúlyt jelent a hiábavalósággal, az elmúlással, a halál végérvényességének tudatával szemben. Megtörténhet, hogy az a világ, amit a költő otthonosan belakott, már rég nincs is, vagy csupán egy másik dimenzióban létezik, ám ez ugyan miért érdekelné a saját védett vidékét megteremtő költőt?
Versei középpontjában a táj, a vidék, a belakott, vagy belakhatatlan hely áll, hegyek, medencék, tavak, tenger, erdők, pusztuló székely falucskák, amelyekről az első és harmadik személyben egyaránt megszólaló lírai én elégikusan, nosztalgiával, egyben egyfajta kozmikus halálfélelem tükrözésével szól, amit az embert elnyelő futóhomok képzetével jelenít meg. A költemények formai változatossága mellett – legyen szó prózaversről, ódáról, elégiáról, dalról, szonettről – szorosan kapcsolódnak egymáshoz, motívumrendszerük egységes, úgyszólván egymás folytatásaként olvashatók. Folyamatosan megmutatkozik nála a közelhajolás gesztusa a füvekhez, fákhoz, levelekhez, rügyekhez, az erdélyi tájhoz, a természet apró csodáinak versbe emelési szándéka. Emellett nyomatékos a versekben a költői megelőzöttség hangsúlyozása, a költőelődök nevesített vagy névtelen megidézése, a Nyugat szerzői iránti megbecsülés, az erdélyi lírai opusok iránti tisztelet, valamint a román költészet is ihletői közt szerepel, amivel tovább bonyolítja saját költészetének motivikus és intertextuális összeszálazódását.
A válogatott és új versek kötetének záró ciklusa a Vargaváros Thanatosz és Érosz jegyében fogant. Az első, vagyis kezdő vers egy drámai fohász az életért, hogy még legyen ideje a fohászkodónak gyermekeivel erdőt járni, gombászni, gyógyfüveket szedni, körbejárni a Szent Anna-tó feketén tükröző vizét, elmagyarázni, megmutatni mindazt, amire immár csupán nosztalgiával emlékezhet, tudván, hogy a nosztalgia csalóka, sokat szépíthet rajta a képzelet. Elemi emberi vágyat fejez ki, egészséges életet kíván, időt, amit családjával tölthet el. A Kézdivásárhelyen élő, Csíkszeredán dolgozó költő a halálos betegséggel szembesülve ki máshoz intézhetné megható, dermesztő fohászát, mint a Csíksomlyói Szűzanyához, a versben a fohász meghallgatását segítő nagyanya is megjelenik. Az immár nem egzisztenciálfilozófiai, hanem a pusztító, a betegség által (pl. Az ántivilág vége című, tragikus versben) testközelből támadó halálfélelem gócos burjánzásként terjed át a további versekre, majd hirtelen lobbanással bukkan föl a létbevetettség tudatát kompenzáló, csitító szerelem, a lángoló érzékiség. A Feketénél gyakori, mondhatni uralkodó narratív formában a korábbi, befogadó, eleresztő gyengédség, a „még mindig szeretnék neked valamit mondani” attitűdje helyébe a testiség elemi élménye lép, ám itt sem naturalisztikusan, mégis közvetlenül, az olvasót több síkon is megérintő hangszerelésben. A továbbiakban viszont ismét fölbukkan az elégikus hangütés, az érzelmi líra letisztult orkesztrációja.
