Onagy Zoltán (1952) Esztergomban élő író. Zalán Tibor (1954) Budapesten él, költő, író, dramaturg. A könyvben ők beszélgetnek. Zoltánt személyesen nem ismerem, amihez hozzáfértem, elolvastam tőle. Tiborral a személyes ismeretség is összefűz. Szerintem mindketten fenegyerekek a maguk módján, hát lássuk, mire mennek egymással!
Köztudott, hogy a csorda haladási sebességét mindig a leggyengébb, leglassúbb egyed sebessége határozza meg, aki leghátul kullogva elsőként esik a ragadozók prédájává, ezzel beteljesítve a természetes kiválasztódás törvényszerűségét, és egyben felgyorsítja a csorda mozgását. Az irodalmi életben is működik hasonló törvényszerűség, de Zalán Tibor, a kortárs magyar irodalom emblematikus alakja nem volt hajlandó soha elfogadni a csorda-szellemet. Kerülte az irodalmi köröket, az alkotói társulásokat, mert szerinte ezekben is a „leglassúbb egyed törvénye” uralkodott, mindenki zseninek számított, a belső kritikai szellem működésképtelen volt.
A kritika műfaja egyébként nem csak az irodalmi szekértáborokban, hanem a két beszélgető író, Zalán Tibor és Onagy Zoltán egybehangzó véleménye szerint műfajként is megszűnt: „[a] kritika mint olyan, mint a minőség fölmutatásának tudományos gyakorlata, a teljesítmények analizálásának tudományos gyakorlata, a jó elválasztásának tudományos gyakorlata a rossztól, a kiválasztás és az elhagyás tudományos gyakorlata, a művek irodalmon belüli elrendezésének tudományos gyakorlata, a helyi értékek pontos és argumentált megállapításának tudományos gyakorlata, szóval, a kritika, mint olyan, megszűnt létezni” (89.) – állapítja meg Zalán, kijelentése során tudatában annak, hogy kritika nélkül nem létezhet irodalom, legalábbis olyan nem, ami nem a leggyengébb láncszemre vagy a falka leggyengébb egyedének teljesítményére alapozna. Miként beszélgetőtársa, Onagy Zoltán kérdésére válaszolva megerősíti, a jelenben az irodalomkritika elveszítette súlyát és értékét: „a kritika nagyon jó szándékú, az irodalmat még közös vállalkozásnak tekintő szakember magányos munkálkodásának ritkán látogatott színhelyévé, és a nagyon sok botcsinálta, műveletlen, agresszív, még a nyelvvel sem bíró félvalakik, egész-senkik gyakorlóterepévé változott. Ha van is kritika, nem olvassa senki – a kritika íróján, esetleg érintettjén kívül – mert nincs tétje a megjelenésének”. (90.) Hát, ennyit a kritikáról, hiszen se a bemutatásra szánt könyvnek, se ennek az írásnak nem a kritika a témája.
Hanem Zalán Tibor, a költő, az író, a drámaszerző, a dramaturg, a szerkesztő, a pedagógus, a magánember, az örök lázadó, aki még önmagával se elégedett soha. Onagy ügyesen kérdez, kibontja Zalánt a személyét övező mítoszból, miszerint az alkoholon és a nőkön kívül bármi is komolyan foglalkoztatta volna valaha is. A beszélgetésekből árnyalt kép bontakozik ki a fiatalemberről, aki a művészetre tette föl az életét, és hatvan év fölött is ugyanez a hitvallása. Habitusába ugyan belefért a részegség és a csajozás, de a mögötte kibontakozó monumentális életmű a bizonyítéka a művészi tudatosságának és szorgalmának. Az alkoholpára Zalán feje fölött lebegő fénykoszorújának kialakulásához életrajzon kívüli tényként hozzájárult, hogy Papírváros című regényciklusának hőse mindvégig azon igyekszik, hogy halálra igya magát, és ezt a figurát leginkább a szerzővel azonosítják. Ennek kapcsán mondja Zalán: „Kellenek a legendák, ha nem is mindig kellemesek vagy építőek az ember számára, mert a költőnek ezek a reklámplakátjai, amikre egyébként nem lenne pénze.” (160.) Ebben a tekintetben Zalánnak Ady a vállalt előképe: „Első és utolsó Író-Mesterem, említettem volt már néhányszor, Ady Endre volt, tőle tanultam meg az írás szinte minden fortélyát, már ami a formai jegyeket illeti. Persze nem csak a formai jegyeket. Tőle tanultam meg inni, kocsmázni, éjszakázni, csajozni, búsmagyarkodni, vígmagyarkodni, átkozódni és könyörögni, és sírni, sírni, sírni, sírni. Nagyon nehezen túlléphető volt számomra az ő költészete és személyisége. Sokáig tartott bűvöletében, s mivel nem élő mesterről van szó, el sem tudott engedni, magamnak kellett döntenem, mikor vágom el az engem hozzákötő köldökzsinórt. Fájdalmas pillanat volt, de megtörtént, azt hiszem, az avantgárd korszakomat megelőző időkben történt ez meg.” (169.) A „megörökölt” habitus nyomán önmagát a következőképpen jellemezte Onagynak: „én az életet romként szemlélő, csak rombolni képes, tervekre képtelen, folyamatosan veszteglő, sehová sem vágyódó sötét pária [vagyok].” (193.)
Onagy egyik kérdésében hosszasan sorolja az öngyilkos írókat, szemléltetvén, hogy az alkohol igencsak veszélyes mankó a művészember kezében, mire Zalán szenvtelenül azzal válaszol, hogy „a meghalásnak sokféle módja van”. (164.)
Ám hosszasan elidőztünk az életnél, lássuk a költészetet!
„Azok közé tartozom, akik a versben nem vélnek tartalmat felfedezni, számomra a legfontosabb, hogy a szavak különös összerendezettsége valamilyen addig nem létező rendet képezzen meg egyfajta üzenetben” (63.) – vallja sajátos költészettanáról, és erre a gondolatra rímelteti rá prózaírói ars poeticáját: „A Papírváros hatalmas, oldalakon keresztül burjánzó mondatokból áll, a cselekmény-cselekvés tehát inkább a nyelvbe tolódik át, a nyelv működésében talál magára. Roppant élveztem a hatalmas mondatok szerkesztését, alakítását és alakulását, zeneszerzés volt ez a javából. Írás közben nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy kora gyermekkoromban zenét tanultam.” (88.)
És ha már tanulás, akkor az legyen folyamatos: Zalán szerint a műalkotáshoz legalább két dologra van szüksége a szerzőnek, az „életesen” megélt életre és annak a művészeti ágnak a legalaposabb ismeretére, amit művel. Számára ez utóbbit a folyamatos olvasás adja meg.
Onagy Zoltán a beszélgetőkönyv 14 fejezetében (+3 alfejezetében) plasztikusan rekonstruálta a Zalán-jelenség jelenlétét a kortárs magyar irodalomban, Zalán pedig megkonstruálta saját életművét, amit erőteljesen lombosított az 1979-ben megjelentetett Arctalan nemzedék című esszéjétől kezdve, amelyben arról értekezett, hogy nemzedékének nincsenek követhető példái, mert az előttük járó költők életműve vagy lezárult, vagy kialakultságában bezárult, vagyis követhetetlen, a társadalmi fölépítmény nem vesz tudomást a jelen nemzedékről, ahonnét, mármint az esszétől, hatvanévesen eljutott a Nemzedéktelen arc című kötetéig. A hajdani programesszé és a rá következő visszatekintés természetesen egy eleven életműnek a kerete csupán.
