A költőként, szépíróként, irodalomkutatóként, szerkesztőként, olvasóként egyaránt tevékeny Weiner Sennyey Tibor esszéi is (részben) irodalom-központúak. Olyan alkotónagyságokat helyez írásainak középpontjába, mint Weöres Sándor, Hamvas Béla, Ady Endre, Charles Baudelaire, J. L. Borges, E. A. Poe, H. P. Lovecraft. E két utóbbi szerző AZ ISMERETLENTŐL VALÓ RETTEGÉS, avagy félelem és reszketés Poe és Lovecraft társaságában című esszében kap helyet. A horror iránti elfogultságom folytán akkor is ennek az írásnak az olvasásával kezdtem volna a könyv olvasását, ha nem ez lenne a kötetnyitó írás.
„A félelem a mostba rak.”(11.) Belehelyez a pillanatba, mert „az igazi költészet, igazi irodalom, bármikor is írták, bármilyen nyelven szóljon: most van”. (11.) A jelenbe vetettség irodalomban lecsapódó, a társadalomban szinte tudattalanul jelen lévő szindrómáját WST Poe, Baudelaire, Borges és Lovecraft szemüvegén vizsgálva nem a fizikai terror, a szellemi horror megjelenítésének módszereivel kívánja körülírni, bár van egy kitétele, hogy Poe: Arthur Gordon Pym című novellájához képest a Dolog (The Thing), az Alien (Nyolcadik utas a halál) és a mai horrorfilmek gyermekmesének számítanak, hanem annak elemzésével, hogy miként látta Poe saját korát, és hogyan fogalmazta meg tapasztalatait. Poe, akinek nevéhez egyaránt kötődik a detektívtörténet, a horror és részben a sci-fi műfaja, voltaképpen romantikus költő volt, akinek korában indultak el az amerikai vasutak, a távíró legyőzött minden távolságot és gyorsaságot, a Nyugat és Kelet sarkai kezdtek összeszálazódni, erre reagált az író, amit továbbgondolva Lovecraft teljes mitológiát épített ki az ismeretlenbe történő öntudatlan törtetés (egyebek közt idegen lényekkel találkozás) borzalmáról és a spiritualitás nélküli ember halálfélelméről. Baudelaire, Poe, Borges és Lovecraft képesek voltak megrendíteni olvasójukat, és minden egyéb mellett ez művészetük védjegye.
AZ EXTÁZISHOZ VALÓ JOG, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában című esszé a védikus költészet tanulmányozására hegyezi ki bevezetőjét, míg AZ ELVESZETT KIRÁLYSÁG, avagy a költészet jógája az ó-jávai, kawi nyelvű irodalmi hagyományban szöveg beszédesen szól a tartalmáról. Az előzőben a védák voltaképpen a bennük emlegetett szóma nevű varázsital miatt érdekesek, ami révén a kőkorszakig visszavezethető a drogok és a költészet kapcsolata. WST szerint a drog fogalmába beletartoznak például a varázsgombák, de nem kell azonosítani azokkal a szerekkel, amiket beszúrsz magadnak, majd vidáman megmurdelsz, hanem drog lehet a cukor, a tea, a bor, a gyógyszerek, a dohány, mindaz, ami pszichés hatással bír az emberre. Erős választóvonalat húz az ivás és a részegeskedés közt, miközben alkoholszociológiai bírálat alá vonja Magyarországot, ám a szerek mértékletes használatára is nyomatékosan figyelmeztet: „Az igazság az, hogy az ezekben a növényekben felhalmozódott információt csak a tiszta tudat tudja valóban feldolgozni. Ha tehát valaki éppen ezen vagy más szerek mértéktelen használatával elhomályosítja elméjét, akkor pontosan arról a többletről mond le, amit kínálnak.” (37.)
Az esszé jószerével a személyesség műfaja is, és ebbe az irányba tart a következő, a Jáván és Balin tett tartózkodás hozadékát földolgozó esszé, ami annyiban igazít el nyomban, hogy a kawi költők „magukat jógiként értelmezik. Jógájuk nem más, mint a költészet. A kalangwan, vagyis a szépség által verseikben a langö állapot elérését kísérelték meg. A langö annyit tesz: extázis. Ez azonban nem a mostani, nyugati világban ismert mámor, hanem a misztikusok extázisa. A szépség élményében eloldódó én öröme.” (46.) Idegen világ kétségkívül, ami az esszé keretében kiválóan elegyedik a nagy tudású Szörényi László professzor neolatin kulturális ismereteivel, és voltaképpen két kihalt civilizáció párhuzama bontakozik ki, ami tovább homályosodik az utóbbi 7–8 évszázadban: „Az iszlám mindent elsöprő terjeszkedése elől a jávai hindu-buddhista királyságok, ahol a kawit – a költészet jógáját – gyakorolták, elvándoroltak Balira. Így lett a kawi hazája »vándorló királyság«” (51.) – tegyem hozzá, mára elvesztett királyság.
A modern magyar irodalom két, kiemelten fontos és ezzel együtt problematikus figurájával foglalkozik A TELJESSÉG HIÁNYA, avagy Weöres Sándor sci-fi író költő titkos Gondvánája és levelezése Hamvas Bélával című fejezet. Az esszé érdekessége, hogy a szerző teljesen véletlenül rábukkan egy könyvre (Rudolf Steiner: Sors, kegyelem, szabadság – A világ, a föld és az ember életében), amelyben ugyanazok a gondolatok olvashatók, mint Weöresnek a Hamvashoz írt leveleiben.
A Mi a művészet? avagy Hamvas Kontra Lukács fejezet két Hamvas-esszé nyomán elemzi a magyar emberek örökös megosztottságát, a „turáni átkot”. Ám végtére mégis két ember és két szemlélet szembesüléséről beszél WST, miként fogalmaz: „Hamvas és Lukács egyszerűen nem egy pályán és nem ugyanazt a játékot játszották.” (63.) A Sziget Európában, avagy inkább Európa egy adriai szigeten írásnak az irodalom mindössze apropója, inkább az előző, a magyarság kényszerű megosztottságára építő politikai esszé, ezért itt most nem foglalkoznék vele bővebben, bár a „Bármennyire elítélendő, elsősorban vagyok ember, a Föld bolygó lakosa, és utána magyar. Fontos számomra, hogy magyar vagyok, fontos, hogy még itt élhetek, hogy ezen a nyelven írhatok. Én mindezért írásaimmal tehetek és fogok is tenni. És te? Az őszinteség a hazafiság mértékegysége, a szeretet az emberségé.” (75.) – gondolatmenet megérdemelne egy visszapörgetést.
A Bárányok Farkasvárban, avagy otthon a hazában, haza az otthonban című esszé alapkérdése – nem csoda a korábban emlegetett író- és gondolkodóelődök nyomán –, hogy mit is jelent embernek lenni. Alapkérdés, amivel minden gondolkodó, minden író az elsők közt szembesül. A korábbi írásokon is átsüt a személyesség, e kötetzáróban viszont átveszi a központi helyet, és a szöveg tépelődő vallomásként olvasható, amiben WST szüleiről, önmagáról, művészetről, környezetéről, a társadalomról beszél. Ez utóbbi során visszacsatol a „turáni átokhoz”, a széthúzáshoz, a tolerancia és az egymás megértése szándékának hiányához, ami egy másik jeles gondolkodó, Sándor Iván meglátásaira rímel. WST szerint a mai Magyarországon „hiányzik a jómód, az elegancia, mert hiányzik a jólét és a valóban megbecsült munka. Hiányzik az egymás iránti tisztelet, és hiányzik a lojalitás is. Hiányzik a történelemmel és saját múltunkkal való szembenézés. Hiányzik annak megértése, hogy az elmúlt évezred minden kudarcával és kevés sikerével együtt: mind-mind mi voltunk. És mégsem mi, mert mi most vagyunk, mi ezek vagyunk, akik most léteznek, akik bár múltjukból fakadnak, mégis a jelenben lehetnek. Ha majd a jövő emberei, akár magyarjai visszanéznek ránk: mit fognak látni? Olyanokat, akik meglelték otthonukat a hazában, vagy olyanokat, akik elvesztették otthonukat is, hazájukat is?” (87.)
Az elveszett királyság nem csupán a tökéletes nyelv kereséséről, a költészet erejének megleléséről, a kíváncsi utazásokról, a szellemi rend igényéről szól, hanem egyben az önmegismerés könyve is.
