A költőként ismert József Attila-díjas szerző, Győrffy Ákos egymás után két prózakötettel jelentkezett, legutóbbi címe A hegyi füzet.
„Megkezdtem ezt a füzetet.” Ezzel a mondattal kezdődik a könyv, amiből az „Isten nevében kezdem el”-jellegű felütés jut eszünkbe, vagyis hogy naplóról lesz szó. Nem tévedünk, valóban naplót olvasunk majd, keltezés nélküli följegyzéseket. Hamarosan világossá válik, hogy, miként a naplók zöme, ez se „belső használatra” készült, hanem a közönség számára, túl a hevenyészett bejegyzéseken, költői fegyelemmel és figyelemmel megfogalmazott szövegben hívja párbeszédre az olvasót a füzet. A napló nem csupán rögzít és közöl, önvizsgálatra serkent és az önmegismerés céljából sarkallja a szerzőt egyfajta belső, tudatalatti merülésre, hanem saját története is van. A megformálás története szerint a napló ugyanis egy világoskék fedelű füzet, amelyet a szerző egy feltört hétvégi házban talált, a házat kitakarította, időnként az ismeretlen tulajdonos lakhelyén időzik, és ír a füzetbe, hogy megtudja, voltaképpen mit keres ott. Illetve, mit keres önmagában. A világban. Innét kezdődik a napló metafizikai története: az idegen hétvégi házban töltött idő a szerzőnek egy külön életet jelent, elképzelt életének puritán terepét. A Börzsönyben álló épület ablakpárkányára szálló pillangó képe – „Egy mondatnyi lepke.” – mert egyetlen mondat papírra vetése után elröpült, a tisztaságot idézi a reggelenként nyitva hagyott ablakkal egyetemben a szerzőben, egyben keserű revelációt: „Ami bennem egyedül tiszta, az nem én vagyok.” (8. o.)
Az elképzelt élet helyszíne, az erdei ház, amit ideiglenes bitorlója mások előtt is nyitva hagy, meg maga az erdő, előhívja a valós élet reflexióit, a szorongást, a lehatároltságot, a menekülést, ami a szerzőnek az önmaga előtti rejtőzködésben kulminálódott, ennél fogva nem volt esélye önmaga megismerésére, amire talán a virtuális élete, a naplóírás ad alkalmat. Viszont, van-e egyáltalán esély a felejtésre és a gyógyulásra? A gyermekkori evidenciákat a felnőttkori kérdések és kételyek váltották föl az évek során, és kétféle perspektíva, a felnőtti és a gyermeki leginkább álmokban kopírozódik egymásra, mintegy sűrítménybe tömörítvén a tapasztalatokat, valahonnét az elképzelhetetlen jövőből vetítve hátra őket, pontos, egyben poétikus megfogalmazásban rögzítve a tépelődéseket: „Újra és újra megdöbbenek, amikor azt tapasztalom, hogy él bennem valaki, aki képes értelmezni helyettem az események rejtélyes láncolatát. Másként, mint egyfajta őrangyal, nem tudom elképzelni. Némán áll a hátam mögött születésem óta. Éjsötéten csillogó, gyönyörű szemeivel figyel.” (15. o.)
Miként Szilasi László A harmadik híd című regényében, vagy Pőcze Flóra A Moszkva tér gyermekei című munkájában, Győrffy is elmondja, hogy belülről ismeri a lecsúszottak, a hajléktalanok mély világát, és maga is úgy tartja, a hajléktalanság nem egyenlíthető ki a szegénységgel, sokkal inkább a megalázottsággal és az ürességgel. „A szegénység nem nélkülözés, hanem annak a belátása, hogy végső soron csak egyvalami kell” (17. o.) – írja a napló szerzője, aki szerint a szegénység a kitaszítottság, a szorongás, a nyomor kikristályosodása. Környezetében viszont élnek boldog (?) emberek is, például egy bicikliszerelő, aki akár buddhista is lehetne, de nem az, hanem valahol a transzcendencia határán kontempláló ember. Róla írja a szerző: „Olyan környezetben, ahol az emberek döntő többsége szinte semmit sem tud a transzcendencia mélyebb tartományairól, könnyen önmaga paródiájává válhat az, aki valamelyest megízlelte a tágasabb létezés élményét. Bölcsnek, beérkezettnek gondolják, és ennek a csodálatnak tényleg nem könnyű ellenállni.” (24. o.)
A tépelődés mintha valóban a buddhista nyugalom és anyagi kötöttségektől megszabadulás irányába vezetne: „Mert nem vitás, hogy feneketlen és éjsötét az, aminek a felszínén, úgymond, az élet történik. Semmit se tudok. Ez pedig egyszerre megnyugtató és kétségbeejtő. […] A birtoklás vágyát a minimálisra csökkenteni. Nem az enyém, semmi sem az enyém.” (39. o.) „Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. A minden egyetlenegy.” (40. o.) Ezzel az elmélyüléssel viszont szembe megy a már gyermekkorban beidegződött szorongás, ami befészkelte magát a tudat legmélyére és folyamatosan áthatja a létet, boldogtalanná teszi az életet és kiül az emberek arcára, voltaképpen maga a szorongás réme ölt arcot az emberi ábrázaton. A szerző is viaskodik saját démonával, amely sötét ikertestvérként fölül akar kerekedni rajta, rászabadulni a világra. A sötét énnel szembeni küzdelemhez kell a természet csöndje, az azon belüli elmagányosodás, meg egy másik harcmező, az írás. „Csak ha írok, akkor vagyok keresztény” – vall Győrffy Ákos (45. o.) Nem lenne tépelődő elme, ha ezt az állítását sem vonná vissza. Az írás valójában nem is kereszténnyé teszi, noha meggyőződése, hogy a lét alapvetően keresztényi, csak nincs helyébe megfelelőbb szava. Keresztény vagy buddhista, egyre megy: emberi.
Ráadásul szépírói: Győrffy Ákos ugyanolyan mélységekbe képes merülni pontos mondataival saját tudatalattijába, mint precíz természetábrázolása során.
