„Nyelvében él a nemzet, mondta Széchenyi, igaza volt, de ma már az is látható: nyelvtelenségében hal a nemzet, főleg az annyira kicsi, mint a magyar. Nemzetet alkot a mű, ha van nyelv, és van olvasója; ha nincs olvasó, nincsen semmi” – figyelmeztet Spiró Negyven év múltán II. című, Juhász Ferencet megidéző esszéjében, a Tadeusz Borowskiról írottban pedig így szól: „A művészeten élősködő szakmának és az önmagával szembenézni végzetesen gyáva emberiségnek nem kell az igazság, nem kell a megrendülés.” Remélhetőleg maradtunk azért még jó néhányan, akiknek igenis szüksége van mindkettőre, akik mindhalálig az igazságot kutatjuk, és ezen az úton időről időre meg is rendülünk. Mert az igazság – olyan. Spiró György – gyakorta tetten érhető pesszimizmusa ellenére – hisz még bennünk, ezért is ír. Nekünk ír.
Kérlelhetetlen, prófétai szigora és rendkívüli éleslátása Hamvast idézi; és ugyanúgy önelemzésre készteti a nyitott, értelemmel és érzelemmel egy időben közelítő olvasót. Azért olvasok, hogy jobb emberré váljak. Egyúttal jobb olvasóvá – és jobb íróvá is. Így bukkanok rá útközben az ehhez hasonló remekművekre. Közben arra is rájövök, minden művésznek nagy hasznára válik, ha megtalálja a maga „Spiróját”... Úgy életében, mint halála után. Mert a Világnak válik hasznára, amit Spiró tesz, és a hozzá hasonló, látva látó, elemző elmék. Magasabb szintre emelik az emberiséget – ki-ki tőle telhető mértékben, de együtt talán képesek a lehetetlenre –, nem engedik, hogy végképp elsüllyedjen az anyag bódító mocskában. Elég körülnézni, hogy láthassuk, merre tart a világ – de el sem tudjuk képzelni, hol tartana most, ha nem bukkannának fel időnként Spiró kaliberű figurák… Elképesztően nagy a jelentőségük!
A drámáival nem barátkoztam még közelebbről, a regényeit kedvelem, a novelláit imádom – de legfontosabbnak az esszéíró Spiró Györgyöt tartom, és olvasni is őt szeretem legjobban. Minden részletre figyel az adott téma kapcsán, okos észrevételei sebészi precizitással bontják fel anyagának szövetét, miközben az olvasó is elemzi önmagát, elemzi a társadalmat és az egész világot. Közben több időt tölt töprengéssel, mint olvasással, és időről időre átéli a katarzist. Elképesztő! Elmélyülés, koncentráció, rádöbbenés – így épül fel minden esszé bennem (vélhetően a szerző szándéka és módszere is ugyanez).
A szerző eddigi négy esszékötetéből kettőt olvastam. Kíváncsi voltam, milyen szempontok alapján válogatott: a jelen kötet Spiró hetvenedik születésnapjára jelent meg a Magvetőnél, ám mivel sehol nem találok más információt, vélhetően ő maga volt a szelektor. Talán vannak az itt megjelenteknél még líraibb hangvételű, a fent emlegetett katarzist még inkább kiváltó esszéi is a szerzőnek, a jelen válogatást más okokból tartom kiválónak. A kötet első felében külföldi művészekről mesél – Spiró a szláv irodalom és kultúra avatott ismerője –, azokról, akiket rendkívül jelentősnek tart, viszont sokukat a feledés veszélyezteti: mert a helyi és a világirodalom „valamiért” – lásd a fenti második idézetet – feledésre szánja őket (ebbéli igyekezetében is emlékeztet engem Spiró Hamvasra). Aztán lassan áttér a magyar művészvilágra is, írók, színészek, színikritikusok elevenednek meg tolla nyomán; de szóljon bárkiről és bármiről, mindenkor a jelen társadalomról szól: megállapít, levonja a következtetéseit, figyelmeztet. A többi pedig a jelen társadalom dolga (lenne)... Tadeusz Borowski, Elem Klimov, Miroslav Krleža, Kardos G. György, Hamvas Béla(!), Petri György, Gobbi Hilda, Major Tamás, Makszim Gorkij... és sorolhatnánk. Leginkább tanulmányrészleteknek tűnnek ezek az írások, sűrűn megtűzdelve anekdotikus futamokkal – esszévé pedig a fent említett asszociációs „elrugaszkodásoktól” válnak. Mondanom sem kell, hogy rendkívül olvasmányos is mindegyikük, ami tovább emeli a könyv értékét. Magam mindig sokkal jobban szerettem a történelmet szépírók nyomán megismerni, mintsem történészek „száraz”, sokszor az előbbieknél elfogultabb, megalkuvóbb, „kisminkeltebb” szövegeiből. Spiró lenyűgöző módon mesél a történelemről is, minden pillanatban átvetítve azt a jelenlegi állapotokra – ebből adódóan természetesen politikáról is sokat beszél; és azt is módfelett élvezem (alig tudom elhinni, hisz nagyon nem az én „műfajom”!).
De szóljon az ókori Rómáról, Auschwitzről, Mel Gibson Passiójáról, Sztálin vagy a jelenlegi magyar kormány kultúrpolitikájáról – miközben „a vallás és a művészet kiürült, a szerelem lehetetlen, a ciklus bezárul” –, Spirót a végtelen és kíméletlen őszinteség teszi hitelessé – az önmaga és témája iránt tanúsított őszintesége. Pontosan úgy, ahogy ő írja Borowskiról: „Fölénye mindössze az őszinteségre kegyetlen önneveléssel kiképzett emberé. Innét az iróniája, amely lehetővé teszi, hogy élesen és pontosan fogalmazzon. Az EMBER áll előtte csupaszon. A másik ember és ő maga.”
