„Ha valaki sokáig néz a sötétségbe, a sötétség visszanéz rá. Azért válik valaki idegenné, mert a lélek másutt éli le az életét, mint ahol a test.” Aki pedig idegen, aki nem illik bele a megkövetelt vagy „divatos” sémákba, annak a sorsa mindenkor és mindenütt a számkivetettség, az soha sehol nem élheti meg az otthonosság érzését. Ez érvényes a XVI. század Firenzéjére éppúgy, mint a XIX. század utolsó éveire, a XX. századra vagy a jelenkorra a földrajzilag hozzánk közelebb levő vidékeken, ahol mindig gyorsan pörgött a történelem véres kereke, ahol mindig gyakran változtak határok, uralkodó osztályok. Ahol a farkasok órájában és máskor is oly könnyedén arat a halál. Ám mint Rudolf koronahercegről – vagy ahogyan sok évtizeddel később szeretőjének unokája nevezte: a Habsburg James Deanről – szóló novellában olvashatjuk, vannak gyilkosságok, amelyek nem bizonyíthatók. Vannak olyan gyilkosságok is, amelyek meg sem történtek, mert az „áldozat” csak színlelte a halált, mégis emberáldozattal járnak. A lelkiismerete elől a halálba menekülő unokanagybácsi nürnbergi lakhelyét, öngyilkosságának helyszínét is felkereste a németországi irodalmi fesztiválon tartózkodó író, hisz ezzel tartozott nagyanyjának is, akihez ez a Nürnbergben oly tragikus véget ért testvére állt a legközelebb.
Hol vannak ilyenkor az angyalok? Hogy van az, hogy tétlenül nézik végig az eseményeket, például a regőcei orvos, Csáth Géza módszeres önpusztítását? Ha kiveszik a fecskendőt a kezéből, elkerülhető lett volna a tragikus végkifejlet? Ez a kérdés is felmerült bennem Kontra Ferenc novelláskötetének, az Angyalok regényének olvasása közben.
Itália, Monaco, a dalmát tengerpart, a Drávaszög, Szarajevó, Eszék, Vukovár, Újvidék... térben és időben is nagy utat teszünk meg az íróval e kötet olvasása közben. Nekem nyugtalanság költözött a zsigereimbe akkor, amikor a folyóval kettészelt hegyvidéki városba elkísértem az idegent – A Fibonacci-sor főhősét –, aki a Vörös Rózsához címzett kocsma előtti téren könnyedén csapdába eshetett volna, hisz elég hozzá egy elhúzható vasrács vagy egy lánchálós sorompó lezárása. Szorongva álltam meg a vukovári kórház kapuja előtt – mert felmerültek emlékezetemben a kilencvenes évek iszonyú történései –, ahova aznap, amikor a novella cselekménye játszódik, épp egy emberbaráti szervezet főnök asszonya visz segélyt a hadirokkantaknak. Miért van ez, hogy a könyv olvasása közben is minden lehetséges veszélyhelyzetre így reagálunk, milyen emlékeket hordozunk a génjeinkben, mintha őseink szenvedésein keresztül a világ minden borzalmát átéltük volna már? Eszéken a folyóparton sétálóknak, a vendéglői teraszokon ülőknek is csak a holnap jár az eszében, a Hotel Osijek teraszáról a Dráva vizét bámulóknak már eszébe sem jut, hogy a kilencvenes években egy egész levéltár dobozait hajigálták itt a vízbe? A rakparton végigsétáló író ma már nem találkozik ismerőssel, mint amikor évekig Eszéken dolgozott, a várban, de valószínűleg az egykori ismerősök közül talán már senki sem maradt itt.
A szülőföld elhagyása, a folyton úton levés állapota, az identitás elvesztése, a számkivetettség érzése még úgy is, hogy nem hagyja el valaki a szülőhelyét, átszövi a novelláskötetet.
E vidéken az elmúlt néhány emberöltő az elmenetelről szól. Nagyanyja ezt az írónak egykoron, még gimnazista éveiben a következőképp magyarázta meg:
„Elmehetsz te is utánuk, de azt ne felejtsd el, hogy magyar csak itt lehetsz, mert tudják rólad, hogy az vagy. Azok tudják, akik gondoskodtak róla, hogy az anyakönyvi kivonatodban és valamennyi dokumentumodban még a szüleid neve se szerepeljen magyarul, nemhogy a tiéd. Hogy sohase tudd bizonyítani másutt a világon a származásodat. Bennünket nagyon tudatosan radíroztak. Ez a legalattomosabb barakk, vagy ha így szebben hangzik neked: nemzetiségi lét, mint az aborigináloké, ahonnan csak fogyni lehet, ennek a tudatát szintén a génjeinkben hordozzuk, éppúgy, mint a tulajdonságainkat, a szorongásainkat, azokat is, amiket a nagyszüleink éltek át. Úgy öröklöd a félelmeiket, ahogyan a szemed színét.”
