A szerző, Lénárd Róbert régi jó barátom, egyetemi éveink alatt töltöttük együtt a legtöbb időt, akkortájt az Újvidéki Színház Diákszínpadán meg is rendezte Korbács című drámáját, amelyben én is szerepeltem. Számomra az volt az egyik első színpadi tapasztalat, ő viszont már akkor is mélyen benne volt a színházi világ vérkeringésében. Az a dráma ókori szereplőket vonultatott fel, és a történet is régmúlt idők fiktív vagy valós eseményeiből szövődött. Ettől az időszaktól maximálisan elrugaszkodott debütáló kötetében, hiszen nemcsak a címadó Skizopolisz, hanem a további három dráma, a Csontvacsora, a Virrasztók és a Tetkó is mai történet, a jelen bármelyik pillanatába beilleszthető lenne. Mintha csak afféle társadalomrajz lenne Lénárd első kötete, hiszen mindegyik dráma időszerű problémákkal foglalkozik, miközben folytonosan a moralitás problémakörét igyekszik kibontani, értékítéletet viszont nem mond, meghagyja az olvasónak, a drámákat a későbbiekben színpadra állító rendezőknek, hogy eldöntsék, mit is gondolnak korántsem hétköznapi helyzetekbe kerülő hőseiről.
A kötet a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2013. évi díjnyertes munkája, amely a megjelenésig 2015-ben jutott el.
Az első dráma, a Virrasztók már bemutatásra is került a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának jóvoltából, 2012 márciusában, Hernyák György rendezésében. Ahogy megírásakor és bemutatásakor, úgy most is környezetünk egyik legaktuálisabb témakörét, a nyugatra vándorlást veszi górcső alá, többféle megközelítésből is megvizsgálja a kérdést. Ez a dráma azokat a lelki folyamatokat is igyekszik megvilágítani, amelyek lejátszódnak a mennivágyókban, illetve azt is láthatjuk, hogy a sokat tervező, sokáig hezitáló egyedek maradnak leginkább itthon, álmodozásra ítélve, míg legtöbbször azok kelnek útra a jobb élet reményében, akik hirtelen megfontolásból képesek elindulni, egyik napról a másikra maguk mögött tudják hagyni addigi életük. Aki vacillál, az itt marad – de itt sem olyan rossz ám, árulja el a vécésnéni.
A Csontvacsora, a Skizopolisz és a Tetkó is igazi városi történet, amely szintén rendkívül aktuális témát boncolgat. A Csontvacsorában nemcsak a HIV-fertőzött ijedelmével és tehetetlenségével ismerkedhetünk meg, hanem sokkal mélyebb képet is kapunk a „buzik” és „leszbikusok” mindennapi életét megnehezítő tényezőkről, arról, hogy a környező társadalmakban az ilyen jellegű másság elfogadása csak szavak szintjén történt meg, a társadalom nagyobbik hányada még mindig megvetően tekint az LGBT-rétegre – érzelmeiket nem vállalhatják még mindig szabadon, még mindig gyakorta közmegvetés tárgyát képezik, miközben ugyanolyan normális életet próbálnak élni, mint heteroszexuális társaik. Az ebből adódó félelmek, konfliktushelyzetek, zűrös szituációk sokasága bukkan fel a drámában.
A Skizopolisz a szexuális kiszolgáltatottsággal foglalkozik, olyan szereplőkkel találkozunk, akiknek bilincsbe vert kézzel kell online szexuális szolgáltatásokat nyújtaniuk, akiket a férjük a szerkénybe zár, ha nem fogadnak szót, illetve olyan szituáció is akad, amikor a diák a tanárt együttlétre kényszeríti. Mindeközben az öreg házaspár taxizgat a városban, és a csillogó-villogó külcsíntől észre sem veszik, mi zajlik körülöttük – ugyanilyen turisták vagyunk mi is nagyrészt, legtöbbünk vajmi keveset ismer abból, ami a társadalom legalsó rétegeiben zajlik. Ugyanez elmondható a Tetkó rendőrei és cigányai kapcsán, akik között szinte kibogozhatatlanul szövevényes a kapcsolat, olyan érzése van az embernek, hogy már megszűnt a jó, csak rossz és kevésbé rossz van, bárki képes lehet bármit megtenni, ha az élet egy pontja úgy hozza.
Lénárd Róbertnek ez az első kötete, de remélhetőleg jelennek majd meg sorjában, hiszen rendkívül érdekfeszítő témákat jár körbe, teszi mindezt igazán olvasmányosan, miközben folyamatos izgalomban tart bennünket. Hősei hús-vér embereknek hatnak, a történetszálak nem erőltetettek, a párbeszédek pörgősek és maiak. Nem lepődnék meg, ha a közeljövőben a kötetben olvasható drámák megmozgatnák egyik-másik rendező képzeletvilágát, és hamarosan színpadon is láthatnánk őket.
