Éleslátó fotóművészhez hasonlóan Hattyúnyakú című kötetébe gyűjtött verseiben Csík Mónika pillanatokat ragad meg. Leginkább nők életéből kiragadott pillanatokat, amelyek köré teljes sorsot kerekít. Olykor vázlatosan, néhány jól megválasztott szóval, máskor pedig barokkosan burjánzó sorokban. Legyen a taglalt hős „arcéle tűnő kontúr” csupán, netán derüljön ki róla az is, hogy „ujjai finomak, / zongorabillentyűkre illők”, (élet)történetének ecsetelése közben a költőnő mindig úgy szólal meg jelenünkről és közelmúltunkról, hogy közben egy mesebeli világba ringat bennünket.
Csík Mónika meseszerű költői világa egy jól felépített lírai konstrukció, amelyet mindenekelőtt a nyelvi leleményesség és az erős képalkotói készség jellemeznek. Szuggesztivitása független az adott vers témájától. Megragadható a szamócaszemekkel hímzett asztalterítő, piros lornyonkeret, bársony koktélruha vagy szecessziós enteriőr jellemezte mondén környezetben, akárcsak ott, ahol a nők „jól kibélelik magukat / szomorúság ellen”, „lámpaburák fénye / világít meg dundi matrjoskababákat”, és „finom nyakszirtekbe / ivódik a dohányszag”.
A nő, nőiség és női sors folyamatos tematizálásával a költőnő a szebbik nemmel kapcsolatba hozható ősi princípiumokat (szerelem, szexualitás, szépség, anyaság), és a nő mai társadalmi szerepének a megítélésére vonatkozó kérdéseket egyaránt boncolgatja – különös tekintettel szűkebb környezetünkre. A helyi színek iránti vonzódás, a vajdasági ember hétköznapjainak a megragadása, a jellegzetes szokások és sajátos hiedelemvilág ábrázolása Csík Mónika korábbi műveiben is jelen volt. A saját kisvilágából történő tudatos építkezés a Hattyúnyakúra is vonatkozik, nem ritkán szociográfiai mozzanatok sejlenek föl a versekben.
A falu, a vidék, a szülőföld legtöbbször megtartó erő, olykor azonban lázadásra késztető sanyarú valóságélmény, mint a kötet legnaturalisztikusabban megírt költeményének hőse részére: „Rebeka gyűlölte a falut, / a vert falú, nádtetős házakat, / az ökörbőgést, malacvisítást, / a súrolófán sikált férfigatyákat, / a bableves szagú nyári konyhát, / a tejesköcsögbe fulladt legyeket, / a virágmintásra hímzett ágyterítőt, / a paprikás szalonnát retekkel, / a gyereksírást, részes aratást / lekaszált tarlótüskéken tipegve, / felmenői, Máriák, Erzsik, / Ibolyák, Eszterek lestrapált / méhét, horgasztott főtartását, / amelyet már az esküvői képeken / magukra öltöttek, és hordozták / bolyhos nagykendő alatt a sírig”.
A nőiség vizsgálata és a kitapintható társadalomrajz mellett visszatérő motívumként tűnik fel a kötetben az utazásélmény, legyen szó belső utazásról vagy távoli, egzotikus helyek meglátogatásáról, valamint a gasztronómiai fonál, amely az egész kötetet áthatja: étkek egész sora vonul föl a versekben, a lekváros császármorzsától, a habrolón és az ünnepi madártejen keresztül a rágós kékkagylókig. Fontos eleme még ennek a költészetnek a finom humor, amely átlengi a verseket, sokszor oldva a témából eredő feszültséget.
Korábbi műveihez viszonyítva újdonságnak számít Csík Mónika verseiben a színek hangsúlyozott jelenléte és szerepe. Kék, piros, sárga, bögrekék, lila, piros-fekete, négerbarna leírva szerepelnek a versekben. Olvasás közben olykor halvány tónusú impresszionista képek sejlenek föl az olvasó előtt, máskor pedig expresszionista színorgia vetítődik lelki szemei elé. Némely versek képteremtő ereje esetében akár versfestészetről is beszélhetünk: „a Napnak néha szára nő / és öntözni kell, mint egy / drága, trópusi virágot, / a Hold meg skót kockás / alsót visel”. A színek intenzív jelenléte miatt a versekben, nagyon jó, hogy a kötetbe is színes illusztrációk kerültek. A női arcokat és álarcokat ábrázoló képek Torok Melinda képzőművészt dicsérik.
Csík Mónika saját poétikai útját járja. Kidolgozott költői világa mellett ez azt is jelenti, hogy egyedi módon gondolja tovább magába szippantott irodalmi, zenei, képzőművészeti és filmélményeit, amelyeket egy-egy adott versbe alkalmazva, roppant utalási rendszert alakít ki, plusztartalmakkal látva el a kellőképpen felkészült olvasót. A szerzői poétika kapcsán fontos elmondani, hogy a Hattyúnyakú darabjai kivétel nélkül szabadversek. Bárminemű kötöttség nélkül hömpölyögnek a könyvlapokon, ahogyan hőseik, a kialvatlan költői én, az Európát bejárt férfi, vagy J. K., a világűr gyöngyszemű utasa, bolyonganak a világban. Közös bennük, hogy a biztonságos létállapot helyett mindig inkább az állandó úton levést választják. Szellemi téren Csík Mónika ugyanezt teszi: folyamatos alkotói úton van, eszébe sem jut tartósan leragadni egy témánál vagy stílusnál, de bármelyikhez is hozzányúl, mindig a saját képére formázza azt. Ebben a költői világban „sárga alapon lila fánk / jelképezi a végtelent”.
