Az elmúlt napokban több alkalommal vihar tombolt Olaszország, Szlovénia, Horvátország és Szerbia területén, hatalmas károkat okozva. Az orkán erejű szél tetőket rongált meg, egyes helyeken teljesen levitte a cserepeket, fákat döntött ki, amelyek elszakították a vezetékeket, így némely település órákig, sőt napokig áram nélkül maradt, a jég pedig elverte a termést.
Újvidéken magával rántotta több ház, lakóépület, valamint két általános iskola és az Újvidéki Vásár tetőszerkezetét, utóbbi az útkereszteződésnél landolt, két napra megbénítva a forgalmat, ripityára zúzva az autóbuszmegállót, alaposan megrongálva a környéken parkoló autókat. Egy építkezésen felborított egy darut, a parkokban, az út mentén, udvarokban, valamint a városközpontban pedig fákat tört ki derékban, vagy csavart ki gyökerestől, többek között egy másfél évszázados európai csalánfát (ostorfát).
(Fotó: Horváth Zsuzsanna)
Már a vihar ideje alatt és azt követően is egymás után kerültek fel felvételek a közösségi oldalakra. Amikor elállt az eső, azonnal indulni akartam, hogy saját szememmel győződjek meg a természet félelmetes pusztító erejéről, és megörökítsem annak következményeit. Férjem lebeszélt arról, hogy a sötétben bóklásszunk, hiszen nem egy helyen leszakadt villanyvezetékek akadályozták a járást, a járdákat, utakat eltorlaszolták a lehulló faágak, törmelékek, üvegszilánkok. Másnap azonban a nyakunkba vettük a várost, és szinte mindent felvettem, ami elénk tárult. Az épületünkből kilépve rögtön a félbetört akácfával szembesültünk, a ház mögött gallyak hevertek szerteszét, az egészségház előtt kidőlt fák, a Pirosi út sarkán pedig a megtépázott eperfa látványa fogadott bennünket. Onnantól egészen az Újvidéki Vásár végéig egyfolytában készítettem felvételeket, és beleborzongtam a gondolatba, mekkora erő kellett ahhoz, hogy szögestől letépje a gerendákat, és origami módjára legyezőszerűen összegyűrje a bádog tetőszerkezetet.
Utunk a Futaki úti park mellett vezetett, és annak ellenére, hogy az összes parkot lezárták a látogatók előtt, saját felelősségünkre bemerészkedtünk, és néhány kíváncsi bámészkodóval egyetemben szörnyülködve vettük tudomásul, hogy itt is alapos rombolást végzett a vihar. Egymás után kerültek látóterünkbe a kidőlt fák, amelyeknek égbe meredtek gyökerei. Életerős, hatalmas lombozatú fák és kis facsemeték váltak egyaránt a tomboló vihar áldozataivá nemcsak ebben a parkban, hanem a vasútállomás mellettiben és a limániban is úgyszintén, tulajdonképpen minden városrészben a fák sínylették meg leginkább a mérhetetlen pusztítást.
Őszintén szólva nem számítottam erre a látványra. Valójában azért eredtünk útnak, hogy lefényképezzem a város központjában lévő ostorfát, a mindenki csalánfáját (koprivićét), „aki” egyes adatok szerint több mint száz éven keresztül adott hűst az arra járóknak-kelőknek. A fa körülbelül 15 méter magas volt, törzsátmérője 3,5 méter, koronája 22 méter átmérőjű volt. A nagy oldalágak megőrzése érdekében rudakkal és acélkábelekkel rögzítették az ágakat. Az ostorfák akár 600 éves kort is elérhetnek, míg ennek a fának a korát több mint 150 évre becsülték. Ez volt az egyetlen megmaradt fa a város ezen részének egykori fasoraiból. 1978 óta volt a természet emlékműve, első osztályú védelmet élvezett, évekkel ezelőtt pedig vegyszeres védelemmel kezelték, és faműtétet is végeztek rajta. Mindent megtettek annak érdekében, hogy megőrizzék az utókornak.
A mélygarázs építése óta sok vita folyt arról, hogy a csalánfa életben marad-e. Hogy a munkálatok valóban meggyengítették-e a fa gyökérzetét, csak találgatni lehet.
Szívbe markoló volt látni a földön heverő matuzsálemet. A helybéliek némán, a darabokra hullott fa törzsére révedve vettek búcsút Újvidék egyik jelképétől.
A természet adta, a természet elvette…
