Június utolsó napjaiban, pontosan 24-én érkeztek meg Kanadából újvidéki származású ismerőseink a belgrádi Nikola Tesla repülőtérre. A landolást követően hiába várakoztak a bőröndjeikre az érkező tranzitban, több utashoz hasonlóan az övéké sem érkezett meg. Ezt annak rendje és módja szerint jelezték a poggyászátvételi csarnokban az Elveszett poggyász (Lost and found) ügyfélszolgálatnál, ahol jegyzőkönyv készült, és biztosították őket arról, hogy a megtalált koffereket az általuk megadott címre kiszállítják – három napon belül.
A jegyzőkönyv másolatával és a kézipoggyászukkal a markukban teljes lelki nyugalomban hagyták el a repteret, hiszen nem ők voltak az egyetlenek, akiknek elvesztették a csomagjaikat, bíztak benne, hogy napokon belül előkerülnek.
Ám nem így történt.
Miután letelt a három nap, felhívták a repülőtér ügyfélszolgálatát, de a megadott számon senki sem jelentkezett. Mivel egy idősebb házaspárról van szó, hozzám fordultak abban a reményben, hátha tudok segíteni.
Én is felhívtam a számot, ugyanúgy kicsöngött. Több e-mailt is küldtünk a repülőtér honlapján feltüntetett címre, arra sem érkezett válasz. Ez így ment napokig, majd gondoltam egyet, és két közösségi csoportban is posztoltam az esetről, gondolván, ha esetleg más is hasonló cipőben járt, vagy az említett repülőtéren dolgozik, tudna konkrét tippel, javaslattal segíteni.
Ekkor már egy hónapja várakoztak a csomagjaikra, és kezdték feladni a reményt, hogy valaha is viszontlátják azokat. Megjegyzem, a poggyászok eltűnését az adott, esetükben a lengyel légitársaság ügyfélszolgálatánál is bejelentették, valamint a torontói repülőtéren is, ahonnan indultak.
A bejegyzésemre rengetegen reagáltak: többségében felháborodott utasok, akik hetek óta várakoztak ugyanígy bőröndjeikre. Ebből is érzékelhető volt, hogy valami nincs rendben a repülőtér ügyfélszolgálatánál. Ekkor már a világ legnagyobb repterein is bőröndkáosz uralkodott, amelyhez munkaerőhiány vezetett. Közismert tény ugyanis, hogy a világjárvány miatt kevesen utaztak, így a légitársaságok kénytelenek voltak lecsökkenteni a dolgozóik számát. Majd amikor az idén nyáron megugrott az utazási kedv, a repterek nem tudtak lépést tartani az emberáradattal, és megnövekedett az elveszett poggyász mennyisége is – egyes adatok szerint 1000 nemzetközi utasra vonatkoztatva mintegy 8,7 bőrönd nem érkezett meg idejében, Londonban egy adott pillanatban 40–50 ezer bőrönd rekedt a repülőtéren.
Ez sovány vigasz volt mindazok számára, akik hetek óta várakoztak holmijaikra.
A bejegyzésemhez hozzászólt egy repülőtéri dolgozó is, aki azt ajánlotta, menjenek el a reptérre, és személyesen keressék meg kofferjeiket a sok száz, helyszűke miatt egymás hegyére-hátára halmozott bőrönd között, mert emberhiány miatt nem tudnak senkit sem értesíteni. Mivel az ismerőseink nem szerettek volna hiába menni, de a telefont továbbra sem vette fel senki, támadt egy remek ötletem: megkértem az egyik kedves ismerősömet, aki épp nyaralásából készült visszatérni, érdeklődje meg, mi lett a sorsa a Toronto–Varsó–Belgrád útvonalon elkallódott koffereknek.
Rövidesen jött a válasz: a belgrádi repülőtéren vannak!
Az ismerőseink néhány nap múlva elmentek a Tesla reptérre. Ott a világ legtermészetesebb hangján közölték velük, hogy tessenek csak bemenni az egyik hatalmas terembe, ahol az egymás hegyére-hátára hányt különféle útitáska között két óra elteltével sem találták meg a sajátjukat. Reményvesztetten és ingerülten indultak volna haza, amikor is észrevettek egy másik, kisebb termet. Ide nem kalauzolták őket a reptéri dolgozók, saját indíttatásból mentek be, és öt perc elteltével a kezükbe vehették a kissé megviselt bőröndjeiket. (Akár másét is elvihették volna, mert senki sem ellenőrizte le, mit vettek magukhoz.)
Tanulság? Talán annyi, hogy amennyiben lehetséges ne átszállással, hanem közvetlen járattal utazzunk, valamint vegyünk rikító színű bőröndöt, sokkal könnyebb az elveszett poggyászok között megtalálni!
És ami a legfontosabb: alsónemű és egy váltás ruha mindig legyen a kézipoggyászban, mert ha tegyük fel nyaralás előtt vész nyoma a kofferünknek, előfordulhat, hogy két heti hiábavaló nyomozás után, a hazaúton egy Robinson Crusoe-külsejű egyént nem szívesen látnak majd a repülőgép fedélzetén.
