Teljesen ismeretlen emberekkel kerültünk egy asztalhoz egy újságírós ünnepség alkalmával. Én a férjemmel voltam, és az asztalunknál ült többek között még egy házaspár a tizenéves gyermekével.
Többen is ültek az asztalunknál, mert egy igazán nagy, kerek asztal volt, de mi valahogy rögtön kiválasztottuk egymást és szóba elegyedtünk. Náluk a férfi az újságíró, nálunk én, úgyhogy egy kicsit beszélgettünk a szakmáról, aztán meg áttértünk a családi dolgokra. Afelől érdeklődtek, hány gyermekünk van, és mi elmondtuk, hogy nekünk két lányunk van, ők meg elmondták, hogy nekik hét, és a legidősebb középiskolás fiuk jött most el velük az eseményre, a legkisebb meg még csak pár éves. Nagyon kellemes csevegés alakult ki közöttünk, a nő aztán még érdeklődött a munkám felől, meg beszélgettünk a gyerekekről, a férfiak meg más témát választottak. Aztán gondoltam egyet, és kíváncsisággal telve én is megkérdeztem a másik anyukát, hogy ő mit dolgozik, mivel foglalkozik.
Ahogy feltettem a kérdést, azonnal rájöttem, hogy emeletes baromságot kérdeztem, mert, ugye, hogy a francba lenne egy hét gyermekes anyukának ideje, energiája munkába járni, dolgozni egy munkahelyen. Azonnal mentegetőztem is, és rögtön átfordítottam a beszélgetést, ő nem is éreztette velem, hogy eleve hülyeséget kérdeztem, de én jól megjegyeztem magamnak ezt az alkalmat. Nagyon kedvesen elmondta, hogy a hét gyerek mellett nem nagyon tudott munkát vállalni, meg nem is akart, mert mellettük akart lenni, azért vállalták őket. Elmesélte, hogy időnként részt vett missziós tevékenységekben, de az elmúlt tizenvalahány év a gyermekeiről és a családról szólt, és ez továbbra is így lesz, mert vannak még otthon kicsik, ők az elsők. Szóval jól elbeszélgettünk, de én azóta sem felejtem el a tapintatlanságomat.
Azóta sokszor eszembe jutott már a beszélgetésünk, főleg akkor, amikor úgy érzem, hogy a két gyermekem mellett nehéz a munkában is helyt állni, meg otthon is jó anyának lenni. Mindig időhiányban szenvedek, leginkább azt érzem, kevés időt töltök velük, rohanásban végzünk el sok mindent. Ami szerintem leginkább kikészíti az anyukákat, az a túl kevés együtt töltött idő miatt érzett lelkiismeret-furdalás. Ez mardos bennünket leginkább, ettől szenvedünk, ettől kínlódunk. Igyekszünk mi az egyensúlyra, de valójában mind tudjuk, hogy ha csak nyolc órában is foglalkozunk egy vállalatban, egy cégben bármivel, akkor a gyerekeinknek már a fél életéről lemaradtunk. Aztán ezt a rossz érzést mindig elnyomjuk, megmagyarázzuk, kicsit feloldjuk, aztán ha megint ránk tör, akkor újra kezdjük az egész folyamatot. Ebben a körforgásban élünk.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
