Másfél év után most már talán azt mondhatjuk, hogy számunkra véget ért a felújítás, a helyükre kerültek a hőn áhított, saját tervezésű bútorok, amelyek méretre készültek egy olyan asztalos keze által, akinek rengeteg megrendelése lévén elhúzódtak a munkálatok. De kivártuk, és nem bántuk meg, hogy tavaly június óta dobozokkal körülvéve éltük a mindennapjainkat.
Amikor meghozták a bútorokat, éjt nappallá téve rakodtam, szortíroztam, lázasan gondolkodtam, még aludni sem bírtam, annyira tele voltam adrenalinnal. Egyik helyről a másikra pakoltam, tervezetten, hogy minden használati tárgy oda kerüljön, ahol a leginkább a kezünk ügyében lesz.
Legelőször a könyvespolcot raktam tele, ez volt a legegyszerűbb, és rögtön három hatalmas doboz ürült ki, mehetett a kukába. Ez után a praktikusságot szem előtt tartva „belaktam” a munkaasztalomat, majd ezt követte a tálalószekrény, ahol otthonra lelt a megörökölt ebédlőszervíz, a különféle poharak, kompótos és süteményes tálak, az egyik különálló részében pedig a rengeteg fényképes album és családi ereklye, végül pedig a számomra a legnagyobb fejtörést okozó vitrin következett.
Előkerültek a cipősdobozok, amelyek papírba bugyolált porcelánbabákat, kristály- és üvegdíszeket, kisebb-nagyobb virágvázákat rejtettek. Azelőtt, tinédzser koromban, nemigazán kedveltem az ehhez hasonló csecsebecséket, mert idővesztésnek és sziszifuszi munkának tartottam a róluk való portörlést, ezért eltökéltem, hogy nekem bezzeg egy sem lesz. Idővel azonban néhányat megkedveltem, azokat meg is tartottam, de a legtöbbjét elosztogattam még a felújítás megkezdése előtt. Az, ami megmaradt, régi darab, nagyszülői, rokoni örökségből származik. Óvatosan fejtegettem le róluk a papírt, és kis csipkét alájuk téve helyeztem az üvegpolcra. Napokig minden szabad percemet a vitrin előtt töltöttem, kitártam az ajtaját, és hol gondolatban, hol a valóságban ide-oda tologattam a törékeny dísztárgyakat.
Úgy éreztem, valami hiányzik. Rájöttem, hogy szükségem van még egy porcelánbabára, csak akkor lesz meg a teljes összhang. Ráadásul annak kerestem párt, amelyet a kanadai rokonoktól kaptam. Beírtam a keresőbe a gyártó, Royal Doulton nevét, majd amikor megláttam a keresés eredményét, kétségbeestem. A szebbnél szebb, gyönyörű kidolgozású, kézzel festett porcelánlányok teljes hadával találtam magam szemben. Az egyiket sárga, a másikat zöld, a harmadikat rózsaszín, a negyediket kék, az ötödiket lila stb. báli ruhába „öltöztette” az ügyes kezű porcelánfestő. A hatalmas kínálatból kiválasztottam négyet, és azon törtem a fejem, hogyan tudnék közülük legalább egyet megrendelni. Végül nehéz szívvel arra a döntésre jutottam, hogy számomra elérhetetlenek, mivel sajnos Szerbiába nem szállítanak.
De azért nem tettem le róla teljesen. Addig nem hagyott nyugodni a dolog, amíg meg nem kérdeztem a messzi távolba szakadt barátnőmet, hogy megrendelné-e nekem az egyiket.
A válasz rövid volt: Természetesen.
Most türelmesen ki kell várni a nyarat, amikor barátnőm társaságában megérkezik „ő” is, és a hosszú és fárasztó repülőút után elfoglalja a helyét a vitrin üvegpolcán.
