A hideg hónapok egyik legnépszerűbb ételét olyan jelzőkkel illetik, mint a „háziasszony remekműve”, „a farsang királya”, „a disznótor koronája”, és ahány ház, annyiféleképpen készítik. Abban azonban mindenütt egyetértenek, hogy a jó kocsonyának három titka van: kellő ideig kell főzni – minimum 3–4 órán keresztül, lassú tűzön, éppen csak gyöngyözve –, elegendő bőrös-csontos hozzávaló kell bele – csülök, köröm, füle-farka, bőrkedarabok – és fokhagyma. Van, aki leveszöldséget is tesz hozzá, sárgarépát, fehérrépát, zellert, vöröshagymát, épp úgy, mint a húsleveshez, sőt még egy kis füstölt húst is.
Farsang közepén járunk, ilyenkor minden jóravaló házban sülnek a szebbnél-szebb fánkok, derekukon az elmaradhatatlan szalaggal, de fő a kocsonya is a méretes fazekakban, hogy majd lehűtve, egyszerű tálakban, levesestányérban vagy szokatlan alakú kuglóf- és őzgerincformában várják, hogy megdermedjenek, és az ínyencek rávessék magukat, cuppogva, kedvükre falatozhassanak belőlük.
Ami engem illet, a lekváros vagy a mogyorókrémes fánk mindenkor jöhet, frissen vagy akár másnaposan is, azonban a kocsonya minden második szökőévben. Számomra rejtély, miért alakult ki vele szemben ez az ellenérzésem, és már arra sem emlékszem, mikor találkoztam vele először, arra viszont igen, hogy mindig lekapartam a tetejéről a leheletnyi, szinte észrevehetetlen zsírréteget, majd kiturkáltam belőle a színhúst, ugyanis – étkezési szokásaimat ismerve – részemre egy kis tálkában külön készült a bőrke és csontmentes változat. Nem nagy élvezettel fogyasztottam, mert hideg volt, az állaga semmihez sem hasonlítható (hol volt még akkor a gyümölcszselé!), ráadásul friss, ropogós kenyérrel ettük, és ki látott még húsleveshez kenyeret enni? Szóval, nem voltam vele kibékülve, és ez a mai napig nem sokat változott – talán annyiban, hogy szórok rá némi pirospaprikát, és tejfölös tormát is eszek hozzá, de csak ha nagyon muszáj, és ha tényleg nincs más.
No, nem vagyok ezzel egyedül, hiszen a kocsonyát – a pacal mellett – az egyik legmegosztóbb magyar ételnek tartják. Ennek ellenére, mint minden másnak, a kocsonyának is van rajongótábora. Épp a minap olvastam a közösségi oldalon néhány bejegyzést, amelyben a sorok írói azt taglalták, jó lenne hosszú idő után ismét kocsonyát enni, de mivel sok helyütt a családban nem mindenki szereti, kis mennyiségben pedig nem lehet készíteni, marad a sóvárgás. Az egyik hölgy felajánlotta, hogy annak rendje és módja szerint főz egy hatalmas fazéknyit, majd kiporciózza, és a felesleget ingyen szétosztogatja a jelentkezők között. Egy másik hölgy, aki – mint kiderült – többek között kocsonyaárusításból él, kapva kapott az alkalmon, és egy kocsonyás kép kíséretében megosztotta a hirdetését. Az ínycsiklandó fotó láttán azonnal az ár iránt kezdtek érdeklődni, majd miután szemrebbenés nélkül kiposztolta, hogy kilója 900 dinár, egyes kommentelők támadásba lendültek, mi többiek pedig nagyokat pislogtunk, mint a miskolci kocsonyában a béka.
De mint ahogyan az lenni szokott, minden portékának megvan a vevőköre, ha nem így lenne, akkor az árus már rég lehúzhatta volna a rolót. Aki megengedheti magának, az megveszi, őt nem érdekli, hogy mennyibe kerül. A jelek szerint a hölgy felfedezte a piaci rést, és belevágott. Erre lehetne mondani, hogy „Kaszál, mint farsangkor a kocsonyaárus”. Ki tudja, lehet, hogy egyszer majd még szólás lesz belőle.
