Tavaly ősszel, kétéves kihagyással, leregisztráltattuk a család old-timerét, a kereken 30 éves BMW-t (a beszerzésének a története is megérne egy mesét, talán majd egy másik alkalommal). Első utunkon, a Kúla–Újvidék távon és néhány alkalommal a városban kifogástalanul viselkedett, ám egy tankolást követően, amikor Kúla felé vettük az irányt, Piros bejáratánál feltűnt, rohamosan fogy az üzemanyag, és az utánunk jövő gépjármű eszeveszettül jelez, hogy azonnal álljunk meg, baj van! A kocsiból kiszállva elképedtünk a magunk után hagyott hosszú benzinnyomon, miközben erős benzingőz csapta meg az orrunkat. Hirtelenjében azt sem tudtunk, maradjunk-e az autó közelében, vagy fussunk, ki, merre lát!
Egy arra elhaladó segítőkész fiatalasszony helyi autószerelőt hívott, aki rövid időn belül meg is érkezett, elvontatott bennünket a műhelyéig, és felajánlotta, hogy addig, amíg lecseréli az állásban tönkrement alkatrészt, menjünk el a közeli cukrászdába. Jobb várakozási lehetőséget nem is ajánlhatott volna, hiszen közismert tény, hogy az édességnek stresszcsökkentő hatása van, mi pedig épp egy hatalmas stresszhelyzetben voltunk. A lecsillapodáshoz pont egy szelet süteményre volt szükségünk.
Amíg elkerekedett szemekkel pásztáztam a hűtőpult kínálatát, észre sem vettem, hogy a férjem már rámutatott egy sima, töltetlen piskótaszeletre, amelynek a tetejét csupán egy vékony réteg karamellöntet díszítette. Habár az általam választott roppanó csokiburokban lévő, krémes, mogyorós Ferrero-gömbhöz képest puritánként hatott, felcsigázta az érdeklődésemet, mert már láttam korábban ilyen süteményt – trileće néven árusítják –, azonban még nem kóstoltam. Bevallom, annak ellenére, hogy nem ma kezdtem a sütögetést, ilyen nevű nyalánkságról eddig még nem hallottam.
Az első falat után rabul ejtett a maga egyszerűségében is nagyszerű desszert, amely a tejes öntettől olyan lágy állagú, krémes és puha, hogy szétolvad a szájban. Különben is szeretem a szirupos tésztákat, amilyen a baklava és a tulumba, valamint a tejben, rumban, sodókban megáztatott, mártott piskótákat, mint a somlói galuska, a puncsszelet és a tiramisu.
Amint lehetőségem adódott, utánanéztem az eredetének. Mivel szerb nyelven írtam be a keresőbe, a találatok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy e finomság az albán konyha egyik specialitása, és a különlegessége abban rejlik, hogy a piskótát három tejféle (innen ered az elnevezése is) – tej, tejszín és sűrített tej – keverékével locsolják meg, majd tálalás előtt rácsorgatnak egy kis karamellöntetet. A háromtejes sütemény annyira kedvelt, hogy a térség más országaiban is átvették, megtalálható a macedónoknál, a törököknél, a görögöknél, sőt még az olaszoknál is. Nem nagy kunszt elkészíteni, az ember lánya süt egy piskótát, nyakon önti ezzel a tejes trióval, amit a tészta felszív, és mennyeien krémes desszertté lényegül át, holott valójában nincs is benne krém.
Aztán jött a karácsony, majd a húsvét, és valahogy szem elől tévesztettem, mert nem kifejezetten ünnepi alkalomra való – gondoltam tévesen. Lassan feledésbe is merült. Mígnem egy alkalommal rácsodálkoztam az üzletben a trileçe (így törökösen) Dr. Oetker süteményporos-dobozos kiszerelésére. Nem szokásom félkész termékeket vásárolni, de betettem a kosaramba. Ott várakozott a kamra polcán a megfelelő pillanatra. Ami most júliusban érkezett el, amikor két év után hazalátogatott a messzi Amerikába szakadt barátném. Az ő tiszteletére előző este megsütöttem, leöntöttem a tejes keverékkel, és betettem a hűtőbe.
Jól is esett a nagy hőségben. Miután elfogyasztottuk, azt mondta a barátnőm, hogy számára nem ismeretlen, náluk is készítik. Nocsak! – szaladt fel a szemöldököm, hiszen még egy kis jóindulattal sem lehet Amerikát a balkáni térséghez sorolni, és mégis...? Igen, és Tres leches néven ismerik.
Mint kiderült, Dél-Amerika és Mexikó egyik kedvenc desszertje, de Amerikában is hódít a tres leches cake („háromtejes torta”), eredeti nevén pastel de tres leches vagy torta de tres leches. A feljegyzések szerint azóta készítik, amióta a Nestlé gyár a második világháború idején megnyitotta mexikói üzemeit, és a sűrített tejes csomagolásaikon ennek a süteménynek a receptjét tüntették fel. Ők nem állnak meg a karamellöntetnél, hanem tejszínhabbal díszítik, és enyhén pirított kókusszal meghintve tálalják ünnepi alkalmakkor, esküvőkön, születésnapokon.
Azt hiszem, eddigre már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, miért érdemelt ez a kényeztető desszert ilyen hosszú méltatást, és miért döntöttem úgy, hogy a közelgő születésnapomra is megsütöm. Szinte biztos vagyok benne, hogy a megrögzött csokiimádó édesanyám is kétszer kér majd belőle.
