A festőnő imádta az időutazók városát. Nem pusztán inspirációnak érezte, festészeti témák sorozatának, hanem magának a mindenségnek. Nem telt el esztendő, hogy ne ment volna ki vagy a karneválra, vagy egy-egy nyári vakációra. Most azonban még épp csak elkezdődött a tél, a december a Mikulás előtti napokat taposta, mikor a festőnő újra azt érezte, mennie kell. Mintha a velencei atmoszféra új életre keltette volna. Eggyé tudott válni önmagával, érezve azt a teljességet, amit otthonában hosszú hónapokon át hiába keresett.
Késő este érkezett meg. Elindult a sötétben a bőröndjével, s eltévedt a sikátorokban. Bár évek óta volt a város zarándoka, még mindig be tudta kebelezni annak labirintusa. Nehezen talált el a Rialtóhoz, és ahhoz a háromcsillagos kis hotelhoz, ahol hazajáróként üdvözölték. Lepakolta csomagjait, és visszaindult az éjszakába. Csavarogni akart. Jól tudta, Velence más arcát mutatta éjjel, más arcát nappal. Rémlátomásaiban a vén város utcái csalogatták. A sikátorok saját lelke útvesztőinek tükreivé váltak.
A víz fokozatosan emelkedett, hajnalra várták a tetőzését. A festőnő lesétált a Canale Grande partjára, bámulta a csendben ringatózó gondolákat. Minden sötétkék volt és fekete és ezüst. A halál színei. Haldokló művészek följegyzéseiből tudta, hogy a halál csak ilyen: fekete és ezüst. A gondolák fekete koporsó-fáját sötétkék ponyvával takarták le, ami alól kilógott ezüstös szegélye. Egymásnak ütődtek, ahogy hullámzott alattuk a víz. A festőnő állt a parton, gondolataiba merülve. Sirályok vijjogtak a feje fölött. Senki nem járt az utcákon. Egy madár leszállt a nővel szemközti cölöpre. Bámultak egymásra. A festőnő megborzongott, hideg volt. Elindult a sikátorok felé. Ahogy sétált, zajt hallott a háta mögül. Ám amint megfordult, nem látott senkit. Továbbment. Újra hallotta a zajt. Mintha léptek lettek volna. Követnék. Megfordult, ám az a valaki óvatosan behúzódott a házak közé.
– Halálszagot érzek. Bűzlik az enyészet. Letűnt világ. A régmúlt idők emberei még mindig itt laknak, és néznek engem, a betolakodót. Mit keresek én Velencében? Az éjszakai, halott társadalomban.
A nappali teljesség-élmény éjszakára eltűnt. Maradt a rettenet. A másik oldal, az árnyék és a halál. A nő fázott. Hideget érzett a hátában és a nyakánál. Bundáját följebb húzta, úgy, hogy a feje is alig látszott. Belebújt a finom szőrmébe, kereste a puhaságot és a melegséget. Ám mintha kígyó kúszott volna végig a bőrén, olyan hideg és sikamlós volt az érzés, ami átjárta. Egy kígyó, amelyik éppen arra készült, hogy megfojtsa. Sok évvel azelőtt, egy idegen nő, egy vetélytársa simogatta meg kabátján a szőrmét úgy, hogy hozzáért a bőréhez. Az úttest szélénél álltak, épp jött egy teherautó. A vetélytárs akár elé is lökhette volna.
– Aztán vigyázz ám magadra… Mert hát ki tudja… – sziszegte a fülébe diadalittasan. A festőnővel előtte közölték, hogy nem állíthatja ki a képeit. Túl sok ördögalak táncolt rajtuk, ami bántotta a hivatalos kritika szemét. A vetélytárs a legfőbb kritikus szeretője volt.
A festőnő több év elteltével is beleborzongott a történetbe. Ijedten hátrafordult. Fekete alak állt mögötte, hosszú fekete köpenyben. Fekete tollak díszítették álarcát. Magasabb volt egy fejjel a nőnél. Farkasszemet néztek. A festőnő hiába kereste az idegen tekintetét, üresek voltak a szemgödrei. Az álarcban, a sötétben a nő saját szemeit látta visszatükröződni. Mikor közelebb lépett a fantomhoz, még jobban megijedt. Az álarcos alaknak éppolyan bűzös szaga volt, mint a csatornából feltörő víznek. A nő hátrált, sarkon fordult. Gyors léptekkel sietett vissza a Canale Grande felé. Futva indult a Rialtóhoz, a szállására. Még fürdés után is zaklatott volt. Gyorsan ágyba bújt. Fejére húzta a takarót, mint gyerekkorában szokta. Akkor azt hitte, tele van sötét szörnyekkel a szoba. Már nem hitte, tudta.
Másnap virradóra fölébredt a város. Magához tért kábultságából a lagúnák királynője, a tenger szeretője. Már reggel nagy hangzavar volt, hisz egymást túléneklő olasz dallamok vegyültek a szélbe. Jöttek-mentek az árusok, takarították az üzleteket a visszahúzódó víz után. Töltötték föl a pékségeket, pakoltak-rakodtak. Elegáns férfiak és nők siettek munkába. A turisták is szedték a lábukat, nem akarták lekésni a múzeumokat. Színessé vált minden, kivirultak a sikátorok. A sötét és bűzös víz világoskék, üde tengerré vált. Az eleven, az édes, az olasz élet lüktetett. A dolce vitát sütötte szembe a Nap minden pillanatban. És a szerelmet. Kofák árulták úton-útfélen vörös rózsacsokraikat, párok szeretkeztek az eldugottabb házak ablakaiban. A teraszokon bort ittak, a gondolákban csókolóztak, a tereken összeölelkezve fényképeztették magukat. Velencét télen is elárasztották a nászutasok.
A festőnő élvezettel vegyült el a forgatagban. Újra „velencei” lehetett. Végigjárta az üzleteket, vaporettóról vaporettóra szállt, ringattatta magát a hullámokkal. Áthajózott Muranóba és Buranóba. Útba ejtette a Temetőszigetet is. Pár fekete ruhás olasz jött szembe. Temetés volt. A festőnő sétált, nézegette a kőangyalokat. Eszébe jutott, hogy szobrokat fog festeni, és életet lehel beléjük. Megbontja a mellkasukat, beléjük teszi a szívet, a tüdőlebenyeket, és végigfuttatja bennük az ereket. Látta maga előtt, már színezte is. Ütköztette a márvány sárgult fehérjét a vér vörösével. A háta mögött egy holló nevetett.
– Kikacagsz, te ördögfattya? – kérdezte a hollótól.
Körülnézett. Látta, hogy a madáron és rajta kívül senki sincs a környéken. Csak a halottak feküdtek némán, körbe-körbe. A festőnő visszaindult a San Marcóra. Elhatározta, hogy újra fölmegy a Campanile tetejére, a harangok közé. Nagyon régen volt fönt utoljára, még kamaszkorában. Ahogy fölért a lifttel, körbenézett. Megszédült. Látta az eget, érezte a szelet. Elfújná messzire, a végtelen tengerbe. Arra gondolt, milyen parányi. Élvezte, hogy félhet, hogy kicsi lehet. Ahogy föleszmélt, észrevette, hogy a mögötte álló amerikai házaspár döbbenten néz a feje fölé. Akkor látta csak meg, hogy a harang mozog. Hatalmas bronznyelve egyre közelebb ért a harangszoknya belső falához. Délután három óra volt. Megkondultak a harangok. Megérkezett a lift, és a festőnő visszament a Szent Márk térre. Nevetett rajta, mennyire megijedt. Eszébe jutott, hogy a harang épp az ő feje fölött kondult meg. Tűnődött, vajon minek van itt az ideje. Vagy minek a vége. Szeretett mindent jelképként megélni.
A december Velencében sem engedte sokáig sütni a Napot. Korán és gyorsan beesteledett. A sötét észrevétlenül telepedett a városra, a tenger újra fekete lett. A nő a hidegben a forróságot kereste, amit a forralt bor ízében és illatában talált meg. Poharával fölsétált a Rialtóra, bámulta a vizet és a várost. Ahogy könyökölt a kőkorláton, észrevette, hogy egy férfi nézi. Némán mosolygott rá, majd megszólalt:
– Tudod, egy este az embernek egyszerűen kedve kerekedik felülni az első gyorsvonatra, s menni, menni, mindig csak menni. Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon bandukol, idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, otthon van. Nem bír elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni.
Elhallgatott. A festőnő visszamosolygott rá. Jóképű olasz volt, de nem velencei. Talán délről jött, ki tudja. Fekete félhosszú hajjal, érzékeny tekintettel. Vékony, érzéki ajkakkal. Mindketten csöndben voltak. A férfi váratlanul megkérdezte:
– Találkoztál már az álarcossal?
A nő megrettent. Fejébe szállt a bor. Mire föleszmélt, a férfi eltűnt. Már csak hátulról látta, ahogy sétált és cigarettázott, megállva egy álarcosbolt kivilágított kirakatánál. A festőnő elengedte a férfit. Félig mámorosan leballagott a hídról, a másik irányba. Melegítette borral vegyült vére. Ahogy lépkedett a Rialto lépcsőjén, arról ábrándozott, hogy a szállodában forró fürdő várja. Kívánta a forróságot. Rózsaillatokat, fürdőolajok üvegcséit képzelte maga elé. Egy szemeteskukához ért. Hanyag mozdulattal kiejtette kezéből a poharat. Ahogy beleesett a kukába, nagy, fekete patkány ugrott elő. A nő hátrahőkölt. Nem sikoltott. Föltekintett. Az álarcos nézett farkasszemet vele.
– Ki vagy? – kérdezte az álarcostól.
Ám az nem válaszolt, hanem elindult a sikátorok felé. Pár lépés után várakozva visszanézett a nőre, aki megértette, mit akar a fantom. Úgy tűnt, órákon át követi a zegzugos sikátorban. Az álarcos hosszú fekete köpenyét maga után lobogtatva, határozott léptekkel haladt előre. Egész lénye áttetsző és lebegő volt. Feketés-lilás-vöröses, mint a borral vegyült vér színe. Hűvös szellő áradt a falak közül. A festőnő nem érezte, annyira ki volt melegedve. Delejesen követte, miközben élete képkockáit látta maga előtt peregni. Minden gótikus ívű ablak egy jelenetet mutatott, minden ajtó egy újabbat. A kirakatok álarcaiban a saját és a szerettei arca tükröződött vissza, a ruhaboltok próbababáiban a rokonait és a barátait ismerte föl.
Didergek a láztalan labirintusban,
valahová el kell jutnom onnan.
Rejtett vágyaim, titkaim, szorongásaim
kiállított képként suhannak el,
a falon lelki tusák csatazaja hever
– visszhangzottak fülébe kamaszkorában írt versének sorai. Egyre jobban szédült. Eltűntek a kirakatok, eltűntek a fények. Az álarcos és a nő elérték a legutolsó sikátor végét is. Álltak a zsákutcában, egymással szemben.
– Ki vagy? – kérdezte újból a nő. – Vesd le az álarcod!
A fantom nevetésben tört ki.
– Te ki vagy? – kérdezett vissza. – És a Te álarcod?
A Démon szólít csendesen:
– Kezdesz látni, Kedvesem!
Hangja bénít. Ismerem, ismerem,
valahonnan ismerem.
– Tudlak és ismerlek,
láttalak mint gyermek…
Megnevezni mégsem merlek.
A festőnő megrettent a saját hangjától. Kijózanodott. Érezte a hideg téli éjszakát. Most vette csak észre, hogy megizzadt a nagy rohanásban. Forgott vele a világ, s fojtogatta a ruhája is. Kibontotta szőrmebundáját, kitekerte nyakából a sálját. Mikor újra fölnézett, az álarcos már sehol sem volt. Először feszülten, bizonytalanul, majd egyre oldottabban, saját magán is nevetve indult visszafelé.
A kocsmák még nyitva voltak. Fényt és melegséget árasztottak. A nő lopva figyelte a mulatozókat. Férfiak csoportosan, férfiak és nők kettesben, élvezték az életet és itták a bort. A festőnő rátenyerelt az ablaküvegre. Fekete kesztyűje nem hagyott nyomot rajta. Továbbindult, mert eszébe jutott a fürdő. Ahogy ment föl a szobájába, hosszú fekete köpenyével végigsöpörte a lépcsőfokokat. Átvette a szobakulcsot, és végre bezárhatta maga mögött az ajtót. Megszabadult fekete tollas álarcától, és alámerült a rózsaillatú fürdőbe.
Lemeztelenítettem magamat,
azt tettem, mit diktált az Akarat,
nyolcszorosan átkarolt,
s attól kezdve lettem holt.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
