A zentai Pósa Zoltán és Tímea családját pénteken az esti órákban látogattam meg. Nehezen tudtuk összehozni a találkozót, hiszen középiskolás lányuk, a tizenöt éves Fanni hét közben Szabadkán tartózkodik, és hétvégén is sokszor csak egy napra jön haza, ugyanis zenei középiskolába jár, és koncert vagy próba miatt gyakran hamar vissza kell utaznia. A család többi tagja egész héten őt várja, főleg egy évvel fiatalabb öccse, Tamás és a kétéves Botond.
– Tamás és Fanni nagyon összenőttek, hiszen kevés köztük a korkülönbség – kezdte Tímea a beszélgetést. – Az ő életük nagyon összekapcsolódik, mindig ugyanazt csinálták. Először Fanni kezdett zeneiskolába járni, aztán egy évvel később Tamás is követte, lányunk fúvós hangszert választott, majd Tamás is, Fanni kajakozni tanult, aztán egy év múlva a fiunk is. Mi soha nem vártuk el tőlük, hogy ugyanazt csinálják, ők valahogy mégis ezt az utat járják, elválaszthatatlanok, a baráti társaságuk is közös, és az érdeklődési körük is megegyezik. Fanni mindig nagyon sokat segített az öccsének, idősebb lévén amennyivel többet tudott nála, azt igyekezett átadni neki. Most is nagy segítségére van. Mivel Tamás is zenei középiskolába készül, Fanni a felkészítésben is mellette áll.
– Nekem ez így természetes – vette át a szót Fanni –, a szüleink arra neveltek bennünket, hogy segítsük, támogassuk egymást, mert úgy tudunk sikeresek lenni, úgy tudjuk megállni a helyünket az életben – mondta.
– Mi mint család és mint egyének egymás támogatásából táplálkozunk – folytatta az édesanya. – Ahhoz, hogy Fanni Szabadkán tanulhasson, a mi támogatásunk kell neki itthonról, ahhoz, hogy Tamást is felvegyék a zenei középiskolába, mögötte kell állnunk. Ahhoz, hogy majd Botond is elinduljon az életben, éreznie kell, hogy mindannyiunkra számíthat. Én Botond születése után nem mentem vissza dolgozni. Úgy éreztük, a család javát most az szolgálja, ha otthon vagyok. A gyerekeknek annál jobb nincs, mint mikor az édesanyjuk velük van, az ő hiánya pénzzel nem pótolható. Botondot nem akartuk bölcsődébe adni, Fanni akkor készült a felvételire, őt sokszor Szabadkára kellett vinni, különórára kellett küldeni, most Tamás járja ugyanezt az utat. Ehhez kell egy olyan szülő, aki mindig kéznél van. Mivel én a Caritasban dolgoztam, és naponta három óráig a terepet jártam, ezek a teendők a férjemre hárultak volna, ő ugyanis magánvállalkozó, és idehaza van a műhelye. Ha viszont a gyerekek körüli teendők jó része neki jutott volna, akkor a műhelyben nem haladt volna rendesen a munka.
– Olyan időket élünk, hogy mindenkinek minden azonnal kell – vette át a szót Zoltán. – Ha a kuncsaft bejön, hogy valamit meg kellene neki hegeszteni, az azonnal kell, nem holnap. Ha nem érünk rá, már megy is másik mesterhez. Ezért mi Tímeával arra a döntésre jutottunk, hogy inkább ő maradjon itthon, az a gyerekeknek is jobb, és én is nyugodtabban dolgozhatom. Sajnos én sokszor szinte az egész napot a műhelyben töltöm, de csak így tudunk megélni. Így is nagyon oda kell figyelnünk, mit mire költünk, ezért a gyermekeinkkel is mindig megbeszéljük, ha valami nagyobb kiadásra készülünk. Ha valami célt tűzünk ki magunk elé, akkor ahhoz a család minden tagjának hozzá kell járulnia. Amikor eldöntöttük, hogy megvesszük Fanninak a vadászkürtöt, vagy egy évvel később Tamásnak a harsonát, hogy saját hangszerükön játszhassanak, akkor abban az évben csak arra gyűjtöttünk. Mindenki tudta, hogy valahol meg kell húzni a nadrágszíjat ahhoz, hogy megvehessük a drága hangszereket, és ebből nem is volt probléma, annál nagyobb volt az örömünk, amikor meglettek. Spórolni leginkább az ételen meg a ruházkodáson lehet. Ha arról volt szó, inkább itthonról vittek magukkal uzsonnát, vagy később kapták meg a vágyott ruhadarabot, csak a hangszer meglegyen. Amikor néhány évvel ezelőtt megvettük ezt a házat, amiben korábban sokáig albérletben laktunk, akkor is mindannyian a magunk módján küzdöttünk érte. Egyébként mi minden kis dolognak, előrelépésnek örülni tudunk. Most például csináltam egy kis tetőt az udvarban, és amikor Fanni hazajött és meglátta, nagyon megörült neki, mert tudta, én készítettem, azért, hogy szebb legyen a házunk, hogy jobban érezzük magunkat benne.
– Mindig ügyeltünk arra, hogy helyes értékrendre tanítsuk őket, hogy az életünkkel példát mutassunk nekik – folytatta Tímea. – Valahogy a nevelés be is fejeződik, amint vidékre költöznek középiskolás korukban, mert akkor már abból kell táplálkozniuk, amit addig megtanítottunk velük. Akkor már nem vagyunk velük nap mint nap, és csak az elmondott történeteikből próbáljuk leszűrni, miként állták meg a helyüket, milyen helyzetre hogyan reagáltak, mit hogyan oldottak meg. Ez egy visszajelzés nekünk, hogy mi mint szülők jól tettük-e a dolgunkat. Fanni már szinte alig van itthon, jövőre, ha minden jól megy, Tamás is Szabadkára kerül, és őt is alig fogjuk látni, ezért minden velük töltött időt ajándéknak tekintünk. Nagy boldogság, hogy Boti még kicsi, és mindig közöttünk van. Mi sokkal előbb szerettük volna őt, de sokáig hiába vártunk rá. Aztán, amikor már szinte feladtuk a reménykedést, megérkezett közénk, hogy vidámságával és gondtalanságával beragyogja a napjainkat.
