Amikor hajóm – a hosszú téli kényszerszünet után – vízre került, majd átment siklásba, boldog kurjantásomtól visszhangzott a parti erdő. Éreztem, minden rendben van, hogy ma jókor, jó helyen járok. A lassú felmelegedéssel párosuló egyenletesen emelkedő légnyomás; enyhe, egy irányból fújdogáló szellő, bárányfelhők...; és még a motor hangjából is tibeti szerzetesek mormogását véltem hallani...
A hajóm a télen épített kalózkikötőből indult, és néhány száz méterrel feljebb már el is kezdem a kuttyogatást. Az Aranyosi-holtág kifolyójánál 7-8 méteres víz és változatos mederfenék fogadott, a radarkép 20-30 centis gödröket és buckákat mutatott. A fenékhez simuló harcsát nem jelezte a szonár, de amint közbeszólt a kuttyogató, az élettelennek tűnő fenék közeli víz megelevenedett az itt-ott felemelkedő harcsáktól. Nem voltak nagyok, viszont kétségtelenül harcsák kezdtek mozgolódni odalent, amikor lassan áthaladt felettük a csónak.
Miért kellene nekem ezer kilométeres utat bevállalnom a talján harcsákért, amikor csak néhány koppintás a Körös vizére, és már jönnek is a hajóm alá a kedves halaim? Örömmel nyugtáztam, hogy a télen nem hangolódott el a kuttyogatóm, oly szépen kopogott, hogy a parti fákon lakó dolmányosvarjú-család egy pillanatra sem hagyta abba miattam az udvarlási ceremóniát, és a rétisas is csak gondolatnyi időre állt meg egy helyben, miközben a fák felett vitorlázott. Összenéztünk, a kalapomhoz emelt két ujjal üdvöt intettem, mire tovalibbent.
Ha lassú a víz sodrása, keményeket ütök öt másodperces szünetekkel, hogy hasson minden koppanás, jusson idő megpendíteni a harcsaösztön megfelelő idegpályáit. Ennek hatására egy vastagabb folt jelent meg a szonárképen, nagyjából félvízen. Egy pillanat volt csupán, és a harcsa már el is hagyta a hatósugarat. Ilyenkor nincs idő kézbe venni, felcsévélni a szereléket, beállítani az új mélységet. Csak a zsinórt kaptam el két botgyűrű között, kézzel húztam négy méterrel feljebb a csalit vízközé, majd a zsinórt bothoz szorítva ütemkihagyás nélkül szólt tovább a kuttyogató. De már sokkal halkabban. Már nem kellett felbőszíteni a harcsát, csak finoman hangolgatva fenntartani az érdeklődését. Aggódva néztem a lábam előtt tekergő zsinórt, amikor a lassú ránehezedő kapásra bevágás következett. Keményen akadt a harcsapofába a horog. Mint a legyező horgászok, jobb kézben magasra tartottam a botot, bal marokkal a zsinórt összeszorítva fékeztem, és a kontaktust fenntartva engedtem a 80-as monofilt, ügyelve a hurokmentes kifutására. Sikerült a manőver, majd miután szabványba állt a bot, éreztem, hogy az imént produkált agresszív kirohanás ellenére nem túl nagy hal védekezik a horgon. Két fordítás, utána szákolás, és a hét kiló körüli harcsát óvatosan helyeztem a hajó padlójára.
Aznap még két harcsa jött, így 13 kilóval zártam a napot. A harcsák és közöttem szívügyekben az idén is minden a legnagyobb rendben kezdődött.
