Adott egy ókori témájú, időszámításunk előtt íródott tragédia, Szophoklész Antigonéja, és adott a XXI. századi ember, eme kettő találkozásának lehettünk szemtanúi múlt csütörtökön, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban. Az előadást Jelena Bogavac belgrádi rendező állította színpadra, kérdések tömkelegére igyekezett választ találni, de mindannyiszor ugyanabba a problémába ütközött, amiben meg is találta a dráma és a világunk közötti párhuzamot.
Kreón, a thébai király temetetlenül, a vadak martalékául kívánja hagyni az általa hazaárulónak tekintett Polüneikészt, aki saját városára támadt, és a csatában egymást ölték meg testvérével, a várost védő Eteoklésszel. Kreón elrettentő példának szánja Antigoné testvérének meggyalázását, mondván, aki eltemeti, annak is halállal kell lakolnia. A lány azonban nem ijed meg a megfélemlítéstől, eltemeti testvérét, mert az csak így juthat a túlvilágra. Kreón törvényei a földi hatalmat képviselik, Antigoné viszont az isteni törvényeknek veti alá magát. Az erkölcs és a hatalom összecsap, Antigonét halálra ítéli a király. Döntését Teiresziász jóslata alapján megbánja, ám akkor már késő, Antigoné is meghal, szerelme, Kreón fia, Haimón ezért önkezével vet véget életének, aminek hírére anyja, Eurüdiké is leszúrja magát. Kreón lelkileg összeomlik. Ha sok-sok véráldozat árán is, de végül az erkölcs diadalmaskodik a hatalom felett.
Látják már az összefüggést? Itt vagyunk egy posztmodern világban, amely szennyel átitatott, szinte mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogyha nem fordítunk egy óriásit életvitelünkön, gondolkodásmódunkon, végünk van, elpusztítjuk egymást is és a bolygót is, amelyen élünk.
A színpad túlzsúfolt, nylonemberek lógnak madzagon, trónus áll az egyik sarokban, a másik oldalról élőben szól a zenei aláfestés, a szemben lévő falra videobejátszások tömkelege zúdul. Egy pillanatra nincs nyugtunk, mindig történik valami. Olyan ez, mint a valós világ, annyi mindennel bombáz bennünket az elanyagiasodott, elembertelenedett társadalom, hogy már nem is tudjuk sokszor, hová kapjuk a fejünk. Már nem tudjuk, melyik út a helyes, nem tudjuk, kinek és miben higgyünk, nem tudjuk, mi végre vagyunk itt, mi a dolgunk.
Pedig nagyon egyszerű lenne, meg kellene erősítenünk a gerincünket, és kiállni nemcsak az igazunkért, hanem másokért is, a világunkért, az értékekért, amelyek elvesznek, ha nem álljuk útját a rombolásnak, ami nap nap után zajlik körülöttünk, és ha nem kapunk észbe, nem reagálunk megfelelően, minket is elemészt. Amióta az ember öntudatára ébredt, mindig is jelen volt a hatalomvágy és az erkölcsi értékek közötti megütközés, de immár annyira a fejünkre nőttek a hatalmasságok, hogy ott tartunk, ahol a part szakad.
Azt gondolhatnánk, hogy választhatunk. Nincs igazunk. Nincs választási lehetőségünk. Nem létezik a vagylagosság. Mert vagy megváltozunk, vagy elvesztünk. Utóbbi pedig nem választás, csak következmény. Újra fel kell fedeznünk magunkban az embert, újra össze kell fognunk, újra meg kell mentenünk az emberiséget a legnagyobb rossztól, ami ellene fordulhat, önmagától.
Ha erre nem ébredünk rá mind többen a közeljövőben, ha nem lábalunk ki a morális válságból, visszafordíthatatlanul jajkiáltásoktól lesz terhes az életünk, sírás-rívás és fogcsikorgatás jut osztályrészünkül, olyasmi vár ránk, amibe bele se merünk gondolni, mégis rettegünk tőle.
Szereplők: Béres Márta, Mezei Kinga, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Pletl Zoltán.
Adaptáció és dramaturgia: Milena Bogavac.
Díszlet- és jelmeztervező: Vuk Dautović.
Zene: Aleksandar Petrović és Mészáros Armand.
Video-art: Igor Marković.
Dalszövegek, újonnan írt szövegek fordítása: Gyarmati Kata és Orovec Krisztina.
Rendező: Jelena Bogavac.
