Az első jelek szerint már a közeljövőben kíméletlen harc indul az illegális és a jogkövető gazdaság határán mozgó ügyködések ellen. Megtörténhet, hogy már a napokban az államigazgatásból (ahol tízezerszám lebzselnek a léhűtő pártkatonák) négyszázat egyszerűen kivezényelnek a szürkegazdaság ellenőrzésére. S ehhez még oklevél sem kell, hiszen azt a néhány előírást, amelyekre majd hivatkozni fognak, nem lesz nehéz bemagolni.
A beharangozott akciónak két célja (is) van. Az egyik, ahogyan a miniszterelnök a maga populista hangnemével fogalmazott már többször, hogy Szerbia egy (jogilag) rendezett ország legyen.
Az Amerikából visszahonosított pénzügyminiszter még mindig nem vetette le az ifjonci őszinteségét, s egyértelműen kijelentette, hogy ettől a hajcihőtől nagyobb adóbevételt, vagyis az állandóan üresen kongó államkassza úgy-ahogy történő feltöltését várja.
Elvileg mindez rendben is volna, hiszen annak ellenére, hogy még a legfejlettebb országokban is az ügyeskedők igyekeznek elkerülni az állam iránti pénzügyi kötelezettségük lerovását, minden bizonnyal máshogy állna Szerbia, ha mindenki tisztességesen befizetné az adóját.
Mint legtöbb esetben lenni szokott, az éremnek ezúttal is legalább két oldala van.
A másik oldalon a csencselők és a tőlük vásárolók vannak. Egyáltalán nem titok, hogy sok ezer ember él abból, hogy külföldről, Vajdaságban főleg Magyarországról, Ausztriából, Romániából és Németországból, vagy éppen Törökországból behozott (becsempészett?) áruval kereskedik, s ebből tisztességes jövedelmet valósít meg. Ez csak azért lehetséges, mert a kínálatukra van vevő. Hogyisne lenne, hiszen a hazainál sokkal jobb minőségű sajt kilójáért ötszáz-hatszáz dinárt fizetünk, míg az üzletekben ennél legalább húsz százalékkal drágább az ízetlenebb, silányabb kínálat. Ugyanez vonatkozik a hentesárura is. Ugyancsak ötszáz dinárt fizetünk egy kiló paraszt-, hírös-, vagy más néven ismert kolbászért, amelyek (a rájuk ragasztott cetli szerint) legalább 78 százalék húst tartalmaznak. Ezzel szemben a hazai népi, vagy szerb kolbász ára ugyan ennek a fele, de az összetétele vitatható. Nem kell élelmiszertechnológiai doktorátus ahhoz, hogy az emberben felmerüljön a kérdés: hogyan lehet 500 dináros tőkehúsból 220 dináros kolbászt készíteni?
Az élelmiszerekkel kapcsolatosan még jól is állunk, hiszen van hazai választék és ellátás. Sokkal rosszabb azonban a helyzet a ruházati cikkekkel. Ha az ember elfogadható minőségű gatyát, bugyit vagy atlétatrikót akar venni, olykor hetekig járhatja a boltokat, amíg rátalál a megszokott, megismert és elismert cég által gyártottra. Mert a legális kínálat több mint gyatra. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy a vásárlóerőhöz igazodik.
Tegyük fel, hogy sikerül a kormánynak elűzni a bolhapiacokról a jogkövetést mellőzően kereskedőket. Zuhanásszerűen csökken a választék, ők esetleg háztól árulják a holmit, s továbbra sem fizetnek adót. Azt csak a miniszteri kabinetekben hűsölők hihetik, hogy több pénz folyik majd be az államkasszába, mert a nép megrohanja a „hivatalos” boltokat.
Tehát sok ember kereseti lehetőség nélkül marad, még többen drágán, de rosszabb árut kénytelenek majd venni, az adó összege pedig aligha változik.
Nem mintha pártolnánk a feketekereskedelmet, de talán elsősorban a legális kínálaton kellene hathatósan javítani, s akkor nem kényszerülnénk a bolhapiacra. Ez akkor is így van, ha sokan azt állítják, nem ez a megoldás. Nos, emlékeztetőül tesszük szóvá, hogy a területrablási, eleve kudarcra ítélt háborúk előtt szégyennek számított, ha valaki a bolhapiacról öltözködött. Eszünkbe se jutott, hogy a csencselőknél keressünk élelmiszert, ruházati cikkeket.
Éppen ezért talán nem költői a kérdés: kinek lesz ez jó?
