2024. május 2., csütörtök
KRČEDINI KUTTYOGATÓVERSENY

Harcsaszüret a szőlődombok alatt

A szerémségi pályán a zimonyiak otthon érzik magukat – A tiszai kuttyogató hírnevét magyarkanizsaiak öregbítették – Szellemharcsák a vízoszlop tetején

A kuttyogatórendezvények sorozatában krčedini újdonságnak számít az edzőnap bevezetése. A pályával való ismerkedést, a harcsa helyi szokásaiba való betekintést és pillanatnyi rigolyáinak kiismerését szolgálta a versenyt megelőző napon tartott próbakuttyogatás. Ha csupán az edzőnapon és a versenyen jegyzett zsákmányokat hasonlítjuk össze, akkor máris megállapítható: kitűnő ötlet. Az edzőnapon ugyanis mindössze négy harcsa esett zsákmányul, ezek összsúlya 18 kiló volt. A versenynapon csaknem nyolcvan kiló volt a zsákmány. Igaz, az edzőnapon nem minden legénység hajózott ki. Tehát azok, akik a pályával való szombati ismerkedésen megfigyeltek, megtanultak egyet s mást, vasárnap jól szerepeltek.

Ami a tiszai horgászokat illeti, elsőként az iszonyatos sodrásra figyeltek fel, és ehhez nem tudtak azonnal alkalmazkodni. Összehasonlítás gyanánt tudni kell, hogy a Duna a krčedini szakaszon – adai, moholi, óbecsei... szemmel nézve – szinte vágtat. A folyó sebessége, GPS-készülékkel mérve, hat és hét kilométer között alakul óránként, ami azt jelenti, hogy a tíz kilométeres pályát a hatórás versenyidő alatt legalább háromszor végig lehet zörgetni, beleértve a többszöri helycseréhez szükséges időt is. A Tiszán ekkora szakaszt ennyi idő alatt egyszer sem lehet teljesíteni. Ezért van úgy, hogy a dunai horgászok rendszerint beleszeretnek a Tiszába, míg a tiszaiak a Dunába ritkábban. A kölcsönös vonzalom hiánya azonban – a magyarkanizsaiak jóvoltából – Krčedinben sem volt akadálya a Tisza-partiak sikerének. A versenykezdet, ide értve az első három órát, azonban mást sejtetett.

Szélmentes, derült reggel; az áradás után stagnáló, a lebegtetett hordaléktól enyhén zavaros víz; körítésnek süllőhínár- és békalencsefoltok... Semmi, ami ártana. Csupán a hírek voltak rosszak. A beskai híd felé eső felvégen csak méreten aluli csalitépők... A Tisza-torkolat felőli alvégen kószáló pályafelügyelő szavai szerint viszont „csak a zimonyiak fogtak, de ők háromat, ebből kettő külön-külön is veri a tízet, a többinél semmi”. Annak ellenére, hogy a versenyen négy zimonyi csapat is fellépett, mindenki számára világos volt, hogy a jelentés Nenad Draškovićra és Igor Učajevre vonatkozik, hiszen ők minden eddigi fellépésük alkalmával dobogósok voltak ezen a versenyen. A „többinél semmi” azonban órákon át kísértett. Aztán, ahogy a versenyzők sorra kötöttek ki, a borúlátó előrejelzéseket elsodorta a Duna. A magyarkanizsai Duško Rakić és a šabaci Branislav Stanković egy 7,20 kilósat fogott; a beskai Milan és Igor Kovačić kettőt, 8,40 kiló összsúlyban; háromat hozott a grockai Predrag Janković Zmaj és Bogomir Kubinjec, 9,40 kiló; az ügyeletes dobogós zimonyiak is kikötöttek, zsákmányukat immár négy harcsa alkotta, összesen 28,10 kiló. Tehát nemcsak elkelt, hanem szűknek is bizonyult a dobogó. Majd hamarosan tovább zsugorodott. Az újvidéki Dušan Skoknić és Aleksandar Aleksić ugyanis két, összesen 13 kilót nyomó harcsával kötött ki. Míg a mérlegelést követően szertartásosan élesztgették harcsáikat, és az újratalálkozás reményében búcsúztak tőlük, újabb legénység futott be. A Duna sodrával megbarátkozni sehogyan sem tudó magyarkanizsai Pósa Róbert és Tóth András egyesületi elnök négy harcsával érkezett, ezek összsúlya hajszálnyira megegyezett Skoknićék zsákmányával, amely időközben elúszott, tehát nem lehetett újramérlegelni. Vannak versenyek, ahol az ilyen helyzetek húzóssá fajulnak... De nem ebben a műfajban, és nem itt. Dušan Skoknić, a nyugalmazott ezredesekre jellemző lovagiassággal kijelentette, hogy a vetélytársak fogtak több halat, övék legyen az ezüst, társa és ő a bronznak is örülnek. A sorrend tehát... Akit nagyon érdekel a felsorolás, utánaszámolhat, a kuttyogatóversenyek ugyanis bizonyítottan nem csupán erről szólnak.

Amit még mondtak... Aleksandar Kelijašević, Magyarkanizsa idei bajnoka bő órával a versenylefújás előtt bosszúsan kikötött. Elmondása szerint még soha nem emelt fel annyi harcsát, mint ezen a napon, és maradt zsákmány nélkül. A harcsák simán emelkedtek, de ahelyett, hogy ráharapjonak a csalira, úri hidegvérrel elhaladtak mellette, tovább emelkedtek, és nagyjából kétméteres mélységen kiúsztak a szonár hatósugarából... Csernák Zoltán elmondása szerint többször is előfordult, hogy a tízméteres mélységből induló kontaktus a csalit megkerülve beállt kétméteres mélységben. Méretére utal, hogy a szonár a hal jelenlétét úgy mutatta ki, mintha a vízfenék lett volna két méterrel a csónak alatt. A szonár a halat vízfenéknek „látta”! Mekkora lehetett? Találgatásokba senki sem bocsátkozott, a versenyszerűen kuttyogatók nem hódolnak ennek a szellemi tevékenységnek. De ha valakit érdekel, kiszámíthatja, mekkora harcsa kell ahhoz, hogy adott szögbezárás mellett két méterre a szondától kétoldalt kilógjon a sugárnyalábból.