Előbbi írásom összegzéseként azt mondhatnám: ha nem orvosoljuk akár önerőből, akár szakember segítséggel, a pszichés okok miatt kiváltott néhány napi álmatlanság gyorsan elhatalmasodhat rajtunk. Esti lefekvéskor már megjelenik az aggodalom, az erőltetett alváspróbálkozás, a „báránykák számlálása” mind hosszabbá válik, s kialakul az ördögi kör, amely tovább rontja az alvásunkat, testi zavarokat is a felszínre hozva. Első jele ennek egy olyan jelenség, amit már sokan megéltek.
A nyugtalan láb szindrómája
Nappali pihenéskor is jelentkezhet, de legintenzívebben az éjszaka folyamán érezzük lábunkban a furcsa bizsergést, finom vagy durvább, olykor fájdalmas izomremegést, amely megszűnik, ha fel-alá sétálva lábunkat megmozgatjuk. A kényszerű felkelések megtörik az éjjeli nyugvás harmóniáját, ami a kialvatlanságon, a reggeli fáradékonyságon át újabb alvászavari szindrómához, a hiperszomniához, azaz a fokozott nappali aluszékonysághoz, alváskényszerhez vezet. A fokozott „mikroébredések” a nyugtalan láb szindrómájánál pszichés állapotunkra is rossz hatással vannak, megjelennek a lidérces álmok, amelyeket ugyan fel tudunk idézni, de ébredéskor megkönnyebbülést, megnyugvást érzünk. Figyelmet csak akkor érdemelnek, ha két-három héten át ismétlődnek. Ha nem orvosoljuk, a lidérces álmok a későbbiek során alvási rémületbe válthatnak át: a beteg artikulálatlan hangadással és testi zavarokkal (szapora szívveréssel, bénaságérzettel, fulladásos panaszokkal, zsibbadással és verítékezéssel) ébredhet.
A horkolás nem veszélytelen
Legújabban az alvásmedicina a gyógyítandó alvázavarok közzé sorolja az éjszakai fogcsikorgatást és a horkolást is, amelyeket a kívülállók még ma is mókásnak tartanak. Pedig a horkolás nem mindennapos férfitulajdonság („aki nem horkol, nem is férfi”), hanem az alvási apnoe melegágya. Nőknél a horkolás ritkábban jelentkezik, de nem kizárt. Nemcsak zajártalom, ami álmatlan éjszakára ítéli a hálótársat, hanem az éjszakai légszomj figyelmeztető jele is. Igazán komollyá akkor válik, ha független bármely testhelyzettől és a „kis éji zene” már az egész lakásban hallható. Ilyen esetben igen sűrűn fellép a szünetekkel megszakított légzés (apnoe) problémája, amely idővel a fizikai és szellemi teljesítmény és a koncentrációs képesség csökkenéséhez, reggeli fejfájáshoz vezet. Maga a beteg a légzésszünetekre ritkán emlékezik, de a Miami Alváskutató Központ tanulmánya segít önteszteléssel felismerni ezt a betegséget: ha valaki éjjel kétszer felkel éjjelente vizelési ingerrel, bizonyosan alvási apnoéban szenved – szögezi le a tanulmány. A prosztata- és a cukorbetegség szintén gyakori vizelésre késztet, de az alvási apnoéval ellentétben ez az inger napközben is folyamatos. Ha tartósan elmarad a kezelés, garatgyulladás, szív- és érrendszeri gondok (vérnyomás-emelkedés, szívroham, szívinfarktus), valamint tüdőbetegség alakulhat ki. Az ausztrál kutatók egyenesen a szélütéshez hasonló agykárosodások kategóriájába sorolják a légzésszünetes oxigénhiány következményeit, amerikai tanulmányok pedig a 30 és 60 év közötti emberek súlyos éjszakai légzéskiesésével magyarázzák a hirtelen és váratlan halálokok egy részét. Az a megfigyelés sem elvetendő, hogy a horkolás és a légzéskiesés oly mértékben csökkenti a koncentrációs képességet, hogy a forgalmi balesetek 20–30%-át írják a számlájára. Orvosi feladatnak számít manapság az ilyetén horkolás okainak felfedése és kezelése. Az előidézők közül említsük meg a leggyakoribbakat: a garat izomtónusának csökkenését, az esti jóllakottságot, az elhízást, az orr nyálkahártyájának betegségeit, az alkoholfogyasztást stb. Orvoslása kivitelezhető, de kórházi kivizsgálást igényel az okok felfedése. A specifikus terápia első tartozéka a só megvonása az apnoés betegeknél, amit magunk is beiktathatunk életvitelünkbe. A jobban felszerelt gyógyszertárakban kaphatók orrtapaszok és horkolást gátló eszközök.
Alvajárók
Ma már a múlté az alvajárókról kialakított téves kép, amelyben a hálóinges alak, aki az ébrenlétben a létra legalsó fokán már szédeleg, sikeresen egyensúlyozik a háztető gerincén. A holdnak is vajmi kevés köze van a szomnambulizmusnak nevezett „holdkórossághoz”, vonzza őket bármely erős fényforrás. Inkább a gének, az alvászavarok tartós hatásai, a depresszió és a folyamatos stressz szerepel okként. A gyermekek 6 és 14 év között különösen hajlamosak nyitott szemmel, kifejezéstelen arccal, önkívületi állapotban a szobában vagy a konyhában sétálgatni, fiókokat, szekrényajtót nyitogatni, amire később nem emlékeznek. Szerencsére 18–20 éves korukra többnyire (70–80%-ban) kinövik ezt a jelenséget. A felnőtt alvajárók sem művelnek szokatlan és nappali szokásaiktól eltérő dolgokat. Azt utánozzák – a hiedelemtől eltérően, meglehetősen esetlenül –, ami nappali munkájuk során életritmusukká vált: mobiltelefonnal és komputerrel bíbelődnek, élelmet keresnek, táplálkoznak, beülnek az autóba, tárgyakat tesznek arrébb, vagy céltalanul ténferegnek a lakásban. Ezek a viselkedési formák ismétlődnek, a mozdulatok, mozgási irányok éjszakáról éjszakára visszatérnek. A cselekmények ösztönösek, nincs pozitív effektusuk, a nappal végzett tudatos szintet nem érik el. Éppen ezért, esetlenségük folytán, az alvajárók hajlamosak a testi sérülésekre, vissza kell őket vezetni az ágyba. Eltérően az eddigi tudásunktól, semmi károsodást nem okoz, ha felébresztjük őket, ezzel is kivédve az esetleges testi sérülést. Erőszakos cselekményig kivételesen ritkán fajul a dolog, bár ebben a kutatók még nem mondták ki a végső szót. Következő írásomban az alvászavaroknak a ma ismert gyógymódjaira térek ki.
