Ön az a V. K. M.? Vukovicsné Kovács Máriának még manapság is felteszik ezt a kérdést a kanizsaiak, holott már több mint két évtizede nincs a szakmában. Előtte azonban aligha múlt el úgy fontos esemény a községben, hogy ne tudósított volna róla. Élvezte a munkáját, úgy érzete, őt is szeretik, megbecsülik, de magánéleti okokból el kellett hagynia a szerkesztőséget. Férjével Budapestre költözött. Most Budapest és Magyarkanizsa között ingázik, azt mondja, a Magyar Szó-s évek kitörölhetetlenek az életéből.
Amikor kislányként álmodozott, akkor újságíró szeretett volna lenni?
– Véletlenül kerültem erre a pályára, tanítóképzőt fejeztem, egy évig tanítottam is, de utána mennem kellett, mert a munkahelyem olyasvalakinek kellett, aki közel volt a tűzhöz. Pályakezdőként ez akkor nagy csalódás volt. Viszont nem volt olyan, aki Kanizsáról tudósítson a Magyar Szónak, emlékszem, Nagy Jóska volt a vidéki tudósítók beszervezésével megbízva, ő jött el hozzám. Az újságírásról szinte semmit nem tudtam, azt se tudtam, hogyan készül a lap. Se segítségem, se kollégám nem volt, így az első két évben vért izzadtam. Két példányban gépeltem a kéziratokat, hogy egy megmaradjon nekem, azt aztán összehasonlítottam azzal, ami nyomtatásban megjelent. Így tudtam fejlődni. Eleinte persze sokszor visszanézve azt láttam, hogy ez nem is az én írásom, átírta a szerkesztő, de aztán idővel fejlődött az íráskészségem, és megtanultam a szakmát. Kek Zsiga bácsi volt a lektorok lektora... Mindig talált hibát az írásban. Emlékszem, az volt a vesszőparipája, hogy a magyarban nincs többes szám, nincsenek kezek és lábak, jobb kéz meg bal kéz van, vagy kéz. Tőle azért féltünk, bár a szigorú külseje ellenére nagyon kedves ember volt. Utólag viszont nagyon hálás vagyok neki ezért a szigorúságért, és hogy minden hibára fel is hívta a figyelmünket.
Milyen munkatempóval dolgoztak, mennyi anyagot kellett Kanizsáról leküldeni a lapnak?
– Eleinte Kanizsáról egy egész oldal jelent meg csütörtökönként, pár évvel később alakult meg a Tiszavidék, amelybe az öt Tisza menti községből szállítottuk a híreket, Törökkanizsáról, Adáról, Zentáról, Csókáról és persze Kanizsáról. Sosem felejtem el, hogy az első szám indulásakor a Pap Gabi újvidéki lakásán – ő gondozta a lapot az újvidéki szerkesztőségből – leraktuk a kéziratokat a padlóra, és kézzel próbálták berajzolni őket az oldalakra. Így indult döcögősen, a maihoz képest akkor még nagyon kezdetleges technikával. A Tiszavidék pénteken jelent meg, és aznap volt mindig szerkesztőségi ülés is, amelyre már úgy mentem, hogy a következő számhoz vittem az új anyagom felét, és ott diktáltam le a gépírónőnek. Akkor még nem földrajzilag osztottuk fel a községet a tudósítókkal, hanem témák szerint.
Az enyém volt a művelődés, az oktatás és a szakszervezet ügye. Szerencsémre az enyémben volt a legkevesebb politika, merthogy politika nélkül nem lehetett megúszni. Jómagam is kénytelen voltam megírni egy-egy politikai leszámolást, de a véleményem sosem írtam oda, pedig akkor elvárták, hogy a tudósító hozzáfűzzön valamit, persze az csakis olyasmi lehetett, ami az állam véleményét osztja, de én csak a tényekre szorítkoztam. A vidéki tudósítók dolga nehezebb ilyen szempontból, bennünket helyben mindenki ismert. A híreket úgy vadásztuk, hogy jóban kellett lenni a helyi vezetőség kapcsolattartó titkárával, s akkor meghívókat kaptunk az eseményekre.
Mennyire érezte megterhelőnek az írást, a napi rohanást.
– A kezdeti nehézségek ellenére sikerült helytállnom. Azt tapasztaltam, ahol egyszer megfordultam, ott mindig szívesen láttak. A 22 év alatt egyszer sem kérték tőlem az írásomat, hogy nyomtatás előtt elolvassák, és utólag sem panaszkodtak.
Hogy nézett ki a heti munkabeosztás akkortájt?
– Kanizsáról rajtam kívül még két újságíró tevékenykedett, egyik a rádió munkatársa volt, a másik pedig a szerb médiának tudósított, hárman összefogtunk, sosem vezettük félre a másikat, nem titkoltuk el az információt sem, hiszen nem volt értelme a rivalizálásnak. Nekünk, tiszavidékeseknek a fő feladatunk az volt, hogy a pénteki számot elkészítsük, kedden volt mindig lapzárta. Szerdán volt autó, amikor terepre mentünk, sosem egyedül, hanem legalább négyen mentünk, kinek hol volt munkája, majd megbeszéltük, hogy ha befejeztük, akkor melyik kocsmában találkozunk. (Nevet.) Csütörtökön írtunk, pénteken ülés volt, de ezenkívül az anyalapba is bedolgoztunk, ha jelentős esemény történt a községben, amelynek a másnapi újságban benne kellett lennie. Olyankor Újvidéket hívtuk, és telefonon keresztül diktáltunk. Nagyon rossz volt akkor még a telefonos összeköttetés, sokszor egész délelőtt a telefon mellett ültem, hogy megkapjam a szerkesztőséget.
Még nyugdíjba vonulása előtt otthagyta a Magyar Szót. Miért?
– 1988. április elsején jöttem el a Magyar Szótól, mert a férjem Budapesten kapott munkát. Egy ideig még pesti tudósítóként küldtem írásokat, de végül ez abbamaradt. A 22 évről, amíg a lap munkatársa voltam, szép emlékeim maradtak, mindenhol szívesen fogadtak, akár vidéki iskolákba mentem látogatóba, akár az Írótáborról vagy az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokról kellett tudósítanom. A rugalmas munkaidő mellett a családdal, a gyerekekkel is tudtam foglalkozni, este és reggel mindig együtt voltunk, napközben persze olykor besegítettek a nagyszülők, nagynénik. Egyedül a folyamatos taposómalom volt nyomasztó időnként. Az újságírás olyan, mint a feneketlen, üres zsák, amelyik sosem telik meg: alighogy kész lett egy szám, máris a következőn kellett agyalni, gyűjteni az anyagot, a flekkeket, hogy meglegyen a norma.
Ön szerint mik a jó újságíró ismérvei?
– A jó újságírónak elsősorban kitartónak kell lennie, ésszerűnek, és hogy pozitívan tudjon hozzáállni a dolgokhoz.
22 év alatt rengeteg emberrel találkozik egy újságíró. Az emlékeivel szokott küzdeni, vagy esetleg mindig minden eszébe jut, hogy kivel hol és mi kapcsán találkozott?
– A memóriám jó volt, ami az arcokat és a számokat illeti. Sosem felejtettem el senkit, akivel találkoztam a munkám során, telefonszámokat fejből tudtam, de a nevekkel bajban voltam. Emiatt volt, hogy kellemetlen helyzetbe kerültem. Akkoriban volt egy kiskunhalasi párttitkár, aki többször is vendégeskedett nálunk, szerencsémre jó humorú ember volt, nem egyszer nyilatkozott is nekem. Egy látogatás alkalmával, amikor meglátott, már nagy mosollyal közeledett felém, én pedig viszonozva a szívélyes üdvözlést, hasonlóan akartam köszönteni: – Csárdás elvtárs, de jó önt újra látni! Mire a pártitkár mosolyogva annyit mondott: – Nem Csárdás, Táncos.
