Az I. világháború megrázó élményei, nem különben maga a tudat, hogy történelmi eseményekben, sorsfordító emberi kalandokban vesznek/vettek részt, több bácskait is arra ösztönzött, hogy naplót vezessen, vagy hogy feljegyzései alapján utólag írja meg visszaemlékezéseit. E kéziratban az utókor jóindulatára maradt emlékek közül kettőt a közelmúltban rendeztem sajtó alá, de „lappangó” katonanaplók meggyőződésem szerint még fognak kerülni – ha egyéb nem, legalább ennyi járulékos haszna lesz a világégés centenáriumának. Persze délvidéki szerzők által jegyzett művek jelentek meg nyomtatásban is, ezek azonban kihullottak az idő rostáján, megfeledkeztek róluk. A szerb hadifogságba került, majd a Szardínia melletti Szamár-szigeten raboskodó magyarok keserves sorsát elmondó törökbecsei születésű Darvas Gábort és művét (Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam) még csak-csak számon tartja a vajdasági magyar irodalom- és művelődéstörténet, azonban a kishegyesi születésű dr. Csabai István közel ötödfélszáz lapos munkáját ideát és odaát – mind a Délvidéken, mind Magyarországon – valójában elfelejtették, de azt hiszem, pontosabb, ha azt írjuk, hogy elhallgatták, hiszen a második világháborút követően mind a szerző személye, mind műve eleven tagadása volt az újonnan létrejött kelet-európai rendszerek ideológiai és politikai felfogásának, annak ellenére, hogy nemzeti elkötelezettsége nem párosult álhazafias hőzöngéssel. Rárakódott viszont egy olyan folt, amit 1935-ben, memoárja megjelenésekor Csabai még aligha sejthetett: a könyvéhez előszót író Habsburg József főherceg, a harctéri bátorsága és közvetlensége folytán katonái között rendkívül népszerű tábornagy – a 39-eseknek is, akárcsak a Kárpátokban, Galíciában és Olaszországban hatalmas véráldozatot hozott egész 7. hadtestnek ő volt a főparancsnoka – alig tíz év múlva csúfosan leszerepelt, amikor nyilvánosan hitet tett a puccsal hatalomra került nyilas rezsimnek. Ez akkor sem tett volna jót Csabai respektusának, ha a jobboldali totalitarianizmust történetesen nem egy másik diktatúra váltja fel, de legalább lehetett volna beszélni a művéről.
Az 1887-es születésű dr. Csabai különben 1950-ben halt meg Sopronban, s leszámítva a világháború éveit, pedagógusként kereste kenyerét, eredetileg német és magyar szakos tanár volt, így tehát a világháború poklába tanult értelmiségiként került, s számára nem okozott különösebb gondot sem a látottak szabatos leírása és értelmezése, sem általánosabb következtetések levonása, mások számára is fontosnak vélt tanulságok rögzítése. Feljegyzéseit 1915 és 1922 között vetette papírra, s Fakeresztek mentén – népek országútján címmel 1935-ben a saját kiadásában nyomtattatta ki a budapesti Királyi Magyar Egyetemi Nyomdában. Alcíme szerint a könyv „élményeket, tanulmányokat” tartalmaz „az 1914–18. évi világháborúból”. Valójában tehát összegyűjtött s bizonyos mértékig talán össze is gyúrt, koherens egészet képező művel állunk szemben, mely anyagát, feldolgozási módját tekintve két tömbre oszlik: az elsőben a szerzőnek az északi (orosz), majd a délnyugati (olasz) harctéri élményeit, keserves tapasztalatait ismerjük meg, míg a második valójában a 39. császári és királyi gyalogezred – könyve megjelenésekor ennek tartalékos századosa volt a máskülönben reáliskolai tanárként működő szerző – történetét, múltját és haditetteit ismerteti; több fejezetet szentel a doberdói ütközeteknek, részletesen ír a 3. a 4., a 10. a 11. és a 12. Isonzó-menti csatáról.
Csabai Istvánt először az 1912. évi balkáni krízis alkalmával érzett rá, hogy háború lesz. Ekkor mozgósítják ezrede törzshelyére, Debrecenbe – már mint tiszti vizsgát tett tartalékos hadnagyot, aki szülőfalujától távol, a dél-bánáti Versecen tanárkodik. Könyve bevezető fejezetében elmondja, hogyan fogott tollat mozgósítása évében egy hirtelen támadt téli szélvihar s a szorongásokkal teli háborús pszichózis hatására, hogy papírra vesse akkor még elmaradni látszó, de néhány évvel később bizony beteljesedő jóslatos látomását. „Ez lesz a világok legborzasztóbb és legutolsó háborúja... Nagy urak versenye a kis ember bőrére, szibériai zivatar a hortobágyi puszta ellen...adriai fergeteg a Bácska ellen, mindenki minden ellen; ember ember ellen... Ez lesz a háború...”
Majd hozzáteszi: „Huszonnyolc nap elteltével leszereltem, hazamentem. Levetettem az egyenruhát s lettem, ami voltam, szürke polgár, keveset gondolkozó, csak hűen szolgáló államhivatalnok. ... A balkáni veszekedők kibékültek, Bácskában learattak; a nap sütött, a szibériai vihar meg az adriai fergeteg elhallgatott, csak a tücsök cirpelt és tangót táncolt minden ember, a főhercegi lakájtól kezdve a verseci szobalányig.”
Ebben a hangulatban telik el másfél év, amikor is, 1914. július 26-án, Csabai István hazalátogat szülőfalujába, a Szent Anna-napi templombúcsúra, s ott értesül a Szerbiának küldött osztrák–magyar „ultimátumról”. Augusztusban már Galíciában van, az egyik katonai munkásszázadot parancsnokolja. A munkásszázadok (pionírok) nincsenek a harcvonalban, utakat, hidakat, lövészárkokat építenek, előkészítik a harcoló csapatok felvonulását, fegyverzetük korszerűtlen, Mannlicherek helyett 19. századi Werndl-puskákkal vannak felszerelve, emellett „olyan töltényt adnak minden puskához tíz darabot, amelyből csak kettő sült el”. Az oroszok előrenyomulása folytán 1914 decemberében Csabai már a Kárpátok hazai oldalán, Bártfán rója feljegyzéseit.
„Úgy éreztem magam, mintha halotti toron lettem volna. Nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy elpusztul országunk, ha egyszer a muszka had elözönli. Nem voltam katona, csak magyar!... Nem láttam sztratégiát (sic!), csak országpusztulást!... És ebben a hangulatban mégis azt a tanácsot adtam házigazdánknak, aki másnap menni akart, hogy ne menjen!... (...) Ha elmegy, mindenét pusztulásnak teszi ki, mert az első pusztító had itt van a kertjei alatt, itt vannak a saját csapataink, amelyek nem magyarok, melyeknek Magyarország nem hazai föld, hanem egész közönségesen – harctér!...” A katonaság rabol és fosztogat minden oldalon, az osztrák–magyar kötelékekben ímmel-ámmal harcoló cseh alakulatok kifosztják a felvidéki falvakat, mit sem törődve a szláv nyelvrokonsággal; de fosztogat a koldusszegény helyi ruszin lakosság is – Bátorhegyen a helyi gazdag zsidót rabolják ki; a békeidőben még oly takaros Duklában minden ház földszintjén istállót rendezett be a hadsereg, de az emeletre került hadfiak elállatiasodása is szemléletes. A front közelében a vágóhídra küldött katonák szenvedésétől csak a teljesen védtelen és kiszolgáltatott civileké nagyobb. „Egy ház ajtajában egy apával találkoztam, aki apró gyermekét karjaiban tartotta, a nagyobbacska mellette állt. Mind a hármuknak be volt kötve a feje. A picikének szemei lázasan égtek, nagy kék folt vette körül őket, ajkai fájdalomtól vonaglottak, mintha azt mondaná: Mentsetek meg a fájdalomtól és a biztos haláltól. A nagyobbik nem volt ilyen súlyosan sebesült, inkább az állandó félelem nyoma látszott ártatlan arcán. Az apa megjegyezte, hogy édesanyjukat agyonvágta a gránát!... Szent Isten!... sóhajtottam fel. Nem mentem tovább házat nézni, mert nem akartam ehhez hasonló jelenetet látni.”
1916 augusztusában a központi hatalmak hadereje megállítja a Bruszilov-offenzívát, háborúnak azonban, a legénység reményei ellenére, csak nem akar vége lenni. Csabai István – időközben háromszor kap szabadságot – hamarosan arcvonal-szolgálati beosztást kap, átirányítják a csehországi Königgrätzbe, majd néhány hetes kiképzés után az ezred első tábori századának parancsnokként Karintiába, onnan pedig a Karszt frontszakaszára, a hírhedt Doberdóba kerül, s alakulatával végigharcol a világháború talán legvéresebb, mind az olasz, mind a magyar fél számára százezrekben mérhető emberáldozattal járó tizenkét Isonzó-menti csatából hatot. (Az itáliai harci események 1915 májusában Olaszország egyoldalú hadba lépésével és támadásával vették kezdetüket – ahogy az olasz hivatalos nyilatkozat pőre őszinteséggel megfogalmazta, Róma „nemzeti aspirációi céljából”.) A 3. isonzói csata kapcsán jegyzi fel Csabai a szinte apokaliptikus szavakat: „A veszteségek mindkét részen óriásiak! Az I. zászlóalj előtt ezer halottat számolnak össze. Ez csak az ellenség!... (...) Hörgött a Föld!... Vesztett az Isten... Úrrá lett a Pokol a doberdói kősziklákon!...”
Amíg a könyv első részének törzsét naplószerű pontosságú, kronologikus élménybeszámolók képezik, addig a Tanulmányok című második rész katonai szervezési kérdésekről s a Mária Terézia korában alapított 39. gyalogezred történetéről, nevezetesebb csatáiról, majd első világháborús tetteiről nyújt rendkívül olvasmányos, realista, de az ezred hősi helytállását mindvégig kidomborító képet. A 39-esek múltja több kuriózummal is kecsegtet: Napóleon oldalán részt vettek a franciák oroszországi hadjáratában – ekkor Ferenc császár és király legyőzött ellenfélből éppen a korzikai félisten apósává és szövetségesévé lépett elő rövid időre –, de 1848/49-ben 39-esek védték a magyar szabadságharc bevehetetlen erődítményét, a dunai Gibraltárt, Péterváradot is, amely csak több héttel a világosi kapituláció után tette le a fegyvert.
Az I. világháború idején a Monarchia 3. hadseregének 7. hadtestének 17. hadosztályához tartozó, túlnyomórészt magyarokból álló gyalogezredet 1914 nyarán rövid eredetileg a déli határok védelmére küldik Versec környékére. A szerbekkel mégsem ütköznek meg, ugyanis az orosz támadás ellensúlyozására átirányítják őket Galíciába. Az oroszokkal vívott küzdelemnek hadtörténeti szempontból is vélhetően értékes kis gyöngyszemei Csabai azon elemzései, amelyekben saját élményein, tapasztalatain túl dokumentumokat, parancsokat, munkabeszámolókat, hivatalos jelentéseket is felhasznált, sőt – a szerzők nevének feltüntetésével – ebben a részben két bajtársának pároldalas naplójegyzeteit is közli – Viski Héder Jánosét az orosz, Huszár Jánosét pedig a doberdói frontról.
Csabai önálló fejezetet szentel az antant „szellemi offenzívájának”, háborús propagandájának is. Témája alapján ez látszólag szervetlenül illeszkedik a könyv mégiscsak személyes tartalmához, azonban elolvasása után nyilvánvalóvá válnak ennek a fejezetnek az önéletrajzi vonatkozásai is. A szerzőt ugyanis 1918 nyarán Itáliából Königgrätzbe irányítják az ún. propagandavédelmi csoportba. Bécsben tanfolyamon vesz részt – egyetlen magyarként –, majd visszatérve a cseh városba a 39. gyalogezred pótzászlóaljának, később pedig a helyőrség tisztikarának tart előadásokat az ellenséges propagandáról, saját bevallása szerint sem nagy sikerrel. Az agytágítást dinasztikus, „nagyosztrák” szellemben kellett folytatni, amiben ekkora már szinte senki sem hitt: mind a nemzeti alapú dezintegráció erői, mind a háború okozta elnyomorodásból fakadó társadalmi elégedetlenséget kihasználó baloldali propaganda megtette a hatását. „Mondhatom, hogy 1918-ban Monarchia népei közül a németségen kívül csupán a magyar kívánta a központi hatalmak győzelmét –, bár a német diadaltól már a magyar is félt egy kicsit, s inkább a becsületes megbékélést, mint a katonai túlsúly alapján létrehozott békét óhajtotta” – írja, s később hozzáteszi: „ Ezekért az összmonarchikus eszmékért nem lelkesedtem, de éreztem azt is, hogyha a központi hatalmak elvesztik a háborút, nemcsak a Monarchia megy tönkre, hanem hazám, Magyarország is vesztesként kerül ki a küzdelemből!...”
Az utolsó előtti fejezet a szemtanú hitelességével szól az Osztrák-Magyar Monarchia katonai összeomlásáról, s talán éppen ezért mentes tud maradni mindennemű túlzó értékítélettől.
1918 novemberében tér haza Kishegyesre. Hazafelé bandukolva megszólal a lélekharang, s aztán is mindennap, reggeltől estig, hiszen a többi harangot beöntötték ágyúnak…
1919. január 10-én ismét vonatra szállt, abban a reményben, hogy húsvétra újra otthon lesz.
„Szüleim kikísértek a vasútállomásra.
Itt elbúcsúztam tőlük; beszálltam a vonatba, melynek ablakából még egyszer búcsút intettem az utánam néző édesanyámnak, édesapámnak, rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek, minden kishegyesi embernek, minden háznak, minden fának, a keresztnek, a toronynak, melyben azóta, amióta én otthagytam, nem szól más, csak a lélekharang!”
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
