2024. május 1., szerda

Szemtelenek, mert így leplezik a tudatlanságukat

Belgrádban minden sokkal nagyobb (legalábbis nagyobbnak tűnik): a terek, az épületek, a távolságok, az elvárások, de a feszültség is, és a félelmek is sokkal nagyobb dimenziót öltenek. Erre az utóbbira igazából akkor jön rá az ember, amikor már hosszabb időt töltött a fővárosban, figyeli az embereket és azok kommunikációját. Elsősorban a politikusokra, az állami szervekben, intézményekben pozíciót betöltő emberekre gondolok...

Hittem és a mai napig azt vallom, hogy türelemmel, mosollyal ajtókat lehet megnyitni, elnyerni rövid időn belül egy kis bizalmat, de rá kellett jönnöm, vannak olyan embertípusok, akik számára ez a jelenség teljesen idegen, és még inkább megijednek az udvarias kommunikációtól, nem tudnak mit kezdeni a nem agresszív viselkedéssel. És inkább támadnak, provokálnak, magukat helyezik a másik fölé, csak hogy ki ne derüljön „hátrányos helyzetük”.

Ugyanakkor pedig mindig csodálkozva figyeltem, a belgrádi újságírókollégák miért olyan ingerültek, feszültek, honnan bennük az a sok düh, bizalmatlanság. Korábban azt gondoltam a határidő, a felettesek elvárása, az exkluzív hírek utáni verseny teszi ezt velük. De hát nem csak a fővárosi médiaházaknak vannak elvárásai, deadline-jai...

Ma viszont tudom, ez az idegállapot kell ahhoz, hogy az újságíró bizonyos (a fent említett pozíciót betöltő) személyeknél tekintélyt szerezzen, vagy információt kapjon tőlük (no, nem biztos, hogy sikerül is). Azt kell mondjam (tisztelet a kivételnek), az államvezetésben dolgozók bizalmatlanok a saját kollégáik iránt is, az újságírók felé pedig különösképpen. Ahelyett, hogy szövetségeseiknek tekintenék őket, hiszen tudjuk, politika nincs média nélkül, sokszor kerülik a kommunikációt az újságírókkal. Mi ennek az oka? Talán attól tartanak, hogy nem tudnak majd válaszolni egy kérdésre, vagy esetleg attól, hogy válaszolnak, de az az információ a munkahelyükbe kerül majd. Így megtartják maguknak az információt, betartanak minden kötelező, legtávolabbi határidőt, illetve mellőzik a négyszemközti kommunikációt.

Így tesz például a művelődéssel és tájékoztatással megbízott miniszter. Nyilatkozatot ad egy-egy esemény után, vagy a sajtótájékoztatón, de az interjúra már nem hajlandó egy médiánál sem. Még az országos tévénél sem. Több médiaház ezt azzal díjazza, hogy nem is követi le az eseményeiket, vagy csak rövid hírt közölnek róla. Hiszen, ki ő, aki azzal próbál igazságot tenni a médiaházak között, hogy senkinek sem ad interjút? Miért vállalta el a tájékoztatási reszortot, ha a kommunikációja a médiával csak a kötelező szinten marad? Azoknak, akik követik az országos híreket, nyilván feltűnt már, hogy a kormányfő mellett csupán az építési és a munkaügyi miniszternek van közölnivalója legtöbbször. Más miniszterek ritkábban mutatkoznak, akkor is legtöbbször az országos televízió számára állnak készen, vagy a nagy országos lapoknak nyilatkoznak, de vannak minisztériumok, amelyekről a polgárok azt sem tudnák megmondani, ha megkérdeznék őket, hogy azok élén nő, vagy férfi áll. Sehol nem említik őket, nem kommunikálnak, segédjeik, tanácsadóik kerülnek az ő esetükben előtérbe. Ők is legtöbbször csak írásban hajlandóak válaszolni, pótkérdésekre már nem adnak módot. Ha pedig netán beszélgetésre kerül sor, a tapasztalatok vegyesek. Van aki biztos magában, abban amit csinál, nem okoz neki gondot előre el nem küldött kérdésekre is válaszolni, míg mások halasztgatják a találkozót, két három hétig is, majd a már említett hangnemben méltatlankodnak a két-három héttel korábban elküldött kérdések időszerűsége miatt, csak azokra a kérdésekre válaszolnak, amelyekre felkészültek, majd követelik, hogy pontosan, szókihagyás nélkül idézze az újságíró a válaszokat, amelyekben tulajdonképpen nincs is semmilyen közölnivaló. Megszab, szerkeszt és kioktat, de nem közöl, abból csak baj lehet.

Bírálnak, miért mindig csak akkor keresi az újságíró őket, ha baj van, az eredményekről miért nem számolnak be. De...csakugyan lenne eredmény? Az állapot stagnálása szerintem nem az.

És felmerül bennem már sokadik alkalommal a kérdés: az állami szervekben dolgozók, az ilyen-olyan, sokszor mondvacsinált pozíciót betöltő személyek nem a költségvetésből, az adófizető polgárok pénzéből kapják a fizetésüket? Hiszen, miben tud mondjuk egy, a korrupció és a terrorizmus témájából magisztrált szakember segíteni az általános oktatás terén, vagy egy két éve diplomázott, semmilyen munkatapasztalattal nem rendelkező egyén tanácsokat adni az országos pénzügyek terén? Nem érzik, hogy ők nem a saját bársonyszékükért, a pozíciójukért „dolgoznak”, hanem az állam igazgatása lenne a feladatuk, az életkörülmények javítása, a felmerülő problémák megoldása, az eredmények felmutatása, a polgárok tájékoztatása, ha már ott vannak, ahol?

Furcsa időszak ez, amikor, bár a csatlakozáshoz szükséges tevékenységtől hangos a sajtó, alig érzékelhető az előrelépés. Az életkörülmények romlanak, a kommunikációban pedig egyre több helyet kap az agresszió. Mert védekezni csak így lehet.