Két héttel ezelőtt Szegeden koncertezett Rózsi. A bevásárlóközpont előtti téren felállított színpad közelében már órákkal korábban lehetetlen volt parkolót találni. Már az első akkordoknál kiderült, az égiek nem kedveznek a Demjén-dalok kedvelőinek. Alig 18 óra után hirtelen besötétedett. Mennydörgés, villámlás, a harmadik dalnál már zuhogott az eső. A tömeg az első pillanatokban szétszaladt, de mint kiderült, csak a kocsikban hagyott esernyőkért, esőkabátokért mentek a rajongók. Hiszen Rózsit nem lehet „csak úgy” otthagyni egy kis eső miatt.
A 67 éves énekes dalai pedig ezúttal is a szívekig hatoltak, az értelem és a fizikai valóság nem érezte az időjárást, a tömeg vonatozott, hiszen „a vonat nem vár...” Jöttek a jól ismert Bergendy- és V Moto Rock-dalok, de volt közöttük néhány a tavaly megjelent új stúdióalbumról is. Az eső néha elcsendesedett, aztán újrakezdte, de a tömeg kitartó volt, együtt énekeltek Rózsival. Aztán még két dal és vége lett. A zenészek a színpad mögötti sátrakba vonultak pihenőre. A biztonságiak udvariasak voltak, igazoltattak, beengedtek. Negyed órát kaptam az interjú készítésre. Rózsi megkér, várjak egy picit. Közben az egyik sátor előtt kezet fogunk Kovács Barnabással, aki elmondja, hogy már 10 éve pengeti a basszusgitárt Demjén Ferenc csapatában, és hogy a zenekar tagjaival egytől-egyig kitűnő barátok. Tőle tudom meg, hogy Závodi Gábor billentyűs, a zenekar vezetője volt az, aki összehozta a csapatot. Mellette a kulcsfontosságú zeneszerző és zenész, Menyhárt János gitározik, Demeter György vokálozik, a másik vokalista Bársony Attila. A csapat másik billentyűse az újvidéki Vass Attila, Vincze Tamás parkázik, a dobokat pedig Schvéger Zoltán püföli. Közben persze az idő múlik, de megjelenik Rózsi. Jókedvű és kitűnő formában van.
Első kérdésünk természetesen a zenéhez fűződik, annak is a nehezebbik részéhez, az élő fellépésekhez.
– Van olyan énekes, akinek ez nehéz, de én ebben nőttem fel. Az életem arról szólt, hogy felléptünk, hogy koncerteket szerveztünk, a mainál sokkal hosszabbakat is. Kívülről, lehet, nem így tűnik, de nekem az egész életem erről szól, nem nehéz, szeretek énekelni, ez a hivatásom. Amikor a színpadon vagyok, azt a plusz energiát, amit a közönségtől kapok, beépítem a produkcióba, s így nem nagyon fáradok el. Néha két napra, máskor csak egy pici időre van szükségem ahhoz, hogy kipihenjem magam. Az energia a közönségből jön föl hozzám a színpadra, a taps, a siker nyilvánvalóan besegít abba, hogy az ember élvezze, szeresse és csinálja ezt az egészet.
Mennyire segít az, hogy zuhogó esőben itt Szegeden kitartanak az emberek? Tehát a 20 évestől az 50 évesig kísérik a rajongók a pályafutását, generációk nőnek fel a dalokon. Milyen érzés, amikor látja, hogy idős, fiatal, mondjam azt nagyapa, unoka együtt táncol a színpad előtt?
– Elsősorban örülök neki, ez természetes. Amikor én elkezdtem ezt a műfajt, nem volt az egész generációfüggő. Jelenleg pedig azok, akik velem egyidősek, s akikkel együtt nőttünk fel, azok most az unokájukkal vannak itt. Örülök, hogy az unokáikat (is) láthatom a színpad előtt, örülök fiatalnak és idősnek egyaránt. Mi nem rétegzenét játszunk, sohasem játszottam rétegzenét, ami azt jelenti, hogy egy bizonyos generációnak egy divathullámban játszunk egy bizonyos stílust. A mi dalaink mindenkihez szólnak, és akihez szóltak 20 éves korában, az most 50 évesen is szereti az újakat és a régieket is. Ez nagyon jó érzés, ez az öröm az, amiért az ember színpadra megy még most is, és nem érzi azt, hogy a kor egyáltalán beleszólhat ebbe az egészbe.
Az elmúlt évtizedekben hihetetlenül megnőtt a kínálat, sok zenei irányzat, zenekar jelentkezett. Demjén Ferenc kitartott a stílusánál. Mi ennek az titka, van erre recept?
– A saját stílusomnál azért maradok, mert azt ismerem, és azt csinálom, amit tudok. Nekem nem szükséges meghallgatnom 13 lemezt vagy 13 zenekart, hogy ki tudjam választani, mit szeretnék csinálni, mert amikor mi zenélni kezdtünk, nem volt olyan bő és nagy választék a zenében. Most van, és én egészségesnek is tartom a versengést, mert így is kiválasztódik minden egyes együttes vagy előadó, kiválasztódik a közönség által, hiszen az a „nagy zsűri”. Ha jó, akkor fennmarad. De mostanában egy vagy még egy évet sem él egy együttes vagy egy produkció. Én kitartok a saját stílusom és a zenekarom mellett, de mindig újítunk a zeneszerző barátaimmal együtt, és azért minden évben elő tudunk hozakodni valamilyen újdonsággal. Bár tudjuk, hogy a rádió és a televízió a mi korosztályunkkal nem annyira foglalkozik, fontos és látjuk, hogy a közönség igen. Többet koncertezünk, kevesebbet vagyunk a televízióban. Ez sajátos magyar dolog, mert külföldön az igazi régi klasszikus bandák mind ott szerepelnek a tévékben, rádióban, a lemezeket bemutatják mindenhol. Nálunk van egy olyan jelenség, én úgy hívom őket, hogy „ifjú titánok”, ők a divat követői, de ezeket le is lehet cserélni, mert egy hónap éneklésnél vagy egy dalnál többet nem tudnak felmutatni. Mi sokat utazunk, és látjuk az embereket, a tömeget, látjuk azt, hogy szeretnek minket, nekünk ez nagyon sokat jelent. Egész nyáron telt házak előtt vagy szabadtéren nagyközönség előtt koncertünk, 4000–5000 ember jött el meghallgatni a zenekart, akkor is, amikor zuhogott az eső, és senki nem megy haza, ez minket igazol: érdemes volt és érdemes lesz tovább dolgozni.
Az utolsó albumra sokat kellett várni. Hogyan látja, mennyiben tér el és mennyire hasonlít az előbbiekhez?
– Két-három év telt el a két lemez között, ez az idő Magyarországon nem számít soknak. A lemezeimet én adom ki, és tudom, hogy mennyibe kerül, és mennyit lehet eladni belőle. A hanglemezboltokban szinte már nincsenek lemezek, nem árusítják, mindenki letölti az internetről. Számomra emiatt nagy vállalkozás kiadni egy lemezt, sok pénzbe kerül a több ezer darab nyomtatása és a reklám. Most már nem csinálok minden évben lemezt. Régebben igen. Inkább turnézunk, újabb dalokat írunk, és mikor összegyűlt egy lemeznyi anyag, akkor felvesszük. Nem tervezünk nagylemezeket, mert a közönséget nem lehet leszoktatni arról, hogy az olcsót vegye meg. Én tudom, hogy mennyibe kerül a nyomtatás, a stúdió, az összes többi munka, és ez nem egy olcsó dolog. Viszont a lemez megmarad, ha mi már nem leszünk.
Búcsúkoncertet, visszavonulást fontolgat-e?
– Miért fontolgatnék? Alig vagyok benne a második tinédzser koromban – mondja nevetve Rózsi. – Ebben a szakmában nem lehet visszavonulni, mert ez nem szakma, hanem hivatás. A hivatás pedig azt jelenti, amikor elkezdted, amikor ráéreztél az ízére, amitől szereted, ami egy küldetés, ami örömet okoz az embereknek, hangulatot vagy érzelmi megoldást, akkor abból nem lehet visszavonulni, amíg le nem esek a színpadról. Remélem, hogy lesz aki felvesz – teszi hozzá mosolyogva.
Kívánok még sok közönséget, jó albumot és egészséget!
– Nagyon szépen köszönöm. Az egészséggel, hála Istennek, nincsen semmi bajom, bár nagyon sokan az ellenkezőjét híresztelik, de nem tudom, hogy miért és kik. Nem tudom, talán nem szeretik azt, ha valaki egészségesen él még idősebb korában is. De ez nem érdekel annyira, tudom, hogy jól vagyok.
