Pénteken, október 17-én volt a szegénység elleni küzdelem világnapja. A gondolat eredetileg Joseph Wresinski francia katolikus paptól származik.
Fotó: Dávid Csilla
Amióta az ENSZ ezt a napot világnappá nyilvánította, és arra ösztönözte a világ országait, hogy fokozottabban figyeljenek oda a szegénység globális méreteire, néhány sikertörténetről is lehetett hallani. Több fejlődő országban csökkentették a szegénységi küszöb alatt élő lakosok számát. Ez azt jelenti, hogy ma háromnegyed milliárddal kevesebb ember él rendkívüli szegénységben, mint 1992-ben. Viszont, nem ugyanazt jelenti szegénynek lenni egy fejlett európai országban vagy például Afrikában.
Európában egy szegény családban nem jut az asztalra mindennap meleg étel, hideg vacsora se nagyon, a testvérek egymás kinőtt ruhájában járnak. Szociális segélyre szorul a család, hogy tisztázza havi költségeit, a télikabátot önkormányzati ruhaosztás útján kapják a gyerekek, hogy legyen miben járniuk iskolába, míg be nem köszönt a tavasz. Afrikában teljesen más a helyzet. Ott milliók éheznek, naponta több gyermek és felnőtt hal meg a szegénység miatt, elképzelhetetlen nyomorban.
Mifelénk a szegénység szerencsére legtöbb esetben nem annyira tragikus végkimenetelű mint Afrikában, az érintett polgárok viszont így is meglehetősen megalázó körülmények között kénytelenek élni. Mindeközben sérülnek az emberi jogok, így például az emberi élethez és méltósághoz való jog.
Nem kell rögtön a világadatok után nyúlni, hiszen a helyzet Szerbiában sem mondható rózsásnak. Elég csak a húszszázalékos munkanélküliségre gondolni, a tetemes államadósságra, a bejelentett bér- és nyugdíjcsökkentésekre, az állam haldokló vállalataira, az elégedetlen melósokra, ügyvédekre, pedagógusokra, rendőrökre, egyetemistákra... A hab a tortán pedig az a tény, hogy az ország az energiaválság küszöbén áll.
Egy ilyen miliőben eleve nehéz boldogulni, ezzel pedig tisztában vannak az állam illetékesei is. Ahelyett pedig, hogy olyan módszerekkel próbálnák orvosolni a katasztrofális helyzetet, amely némiképp megkíméli az amúgy is létminimumon élő polgárok egzisztenciáját (pl. a gazdasági termelékenység fellendítésével), a kormány inkább nagyvonalúan 25 ezer dinárban határozza meg a havi jövedelem és a nyugdíj alsó határát, amelyből még „tisztességesen” meg lehet élni. A többit pedig megnyirbálja.
Ez az összeg talán (!) elég arra, hogy az ember robotként tisztázza a számlákat, kispórolja a havi ennivalót. Arra viszont nem elég, hogy a szó szoros értelmében emberként élje az életét.
Elég annyit mondani, hogy a legtöbben dilemmába esünk, ha tönkremegy a cipőnk, elromlik a telefonunk, számítógépünk. Minden dinárnak megvan a maga helye, és ha valami váratlan baleset történik, hiába nyúl az ember mélyen a zsebébe, a szakadt nadrágon keresztül csak a combját markolhatja meg.
A „megtakarított pénz” fogalma csupán a kiváltságosok számára jelent megszokott dolgot, mert az ország lakossága nagyobb részének ez csupán egy utópisztikus mese a jobb élet illúziójáról. Az államnak igaza van, mert a létminimum alatti összegekből is meg lehet élni (Szerbiában az emberek oroszlánrésze már évtizedek óta ezt teszi), viszont nem ugyanaz élni és túlélni. Sokaknak a nyaralás a múlté, a fiatal házaspárok a saját házról csak álmodozhatnak, a saját kocsi is csak akkor jöhet szóba, ha banki kölcsönt veszünk föl. Az is elkeserítő, hogy az emberek ma szórakozás gyanánt egyenesen a kocsmába veszik az irányt a mozi, a koncert vagy a színház helyett, a katarzist pedig nem a művészeti tartalom nyújtja, hanem az olcsó, fészertető alatt kevert, cukros, alkoholos lötty felelős a testi-lelki megtisztulásért. Fiatalnak, idősebbnek egyaránt.
Munkába menet már megszokottá vált a konténerekben turkáló kisnyugdíjasok látványa. Mindennapossá vált azt is, hogy ugyanannak a fickónak mindig csak 50 dinárja hiányzik, hogy hazajusson a munkából (habár a nap minden szakában kért már tőlem pénzt, el nem tudom képzelni, hogy mit dolgozhat). Leginkább az utcákon játékaikat áruló 9-10 éves gyerekek látványa szorítja el a szívem, hiszen az már tényleg lesújtó jel, ha egy kisgyermek (akinek ebben a korban még semmiképpen sem kellene megélhetési gondokkal foglalkoznia) is tisztán látja, hogy valami otthon nincs rendben, és azzal szeretne segíteni a szülein, hogy saját kis ingóságain próbál túladni.
Hosszabbak a sorok a bevásárlóközpontokban, holott alacsony a vásárlóerő. A pénztárosok is unottan végzik a munkájukat, a sorban állók pedig pattanásig feszült idegekkel köszörülik a torkuk, egészen addig, ameddig nem robban a bomba, és valaki hangosan el nem kezdi becsmérelni a pultost, vagy éppen az előtte állót, aki a pénztárcájában keresgél sikertelenül.
Hasonló a helyzet az utcákon is, ahol jövőkép nélküli fiatalok (generációm) a bűnözésben találnak értelmet, hiszen úgy érzik, hogy ebben a társadalomban a tisztességes munka inkább hátrányt jelent, mintsem lehetőséget arra, hogy mindenre teljen a keresetből. A városi buszra is úgy száll fel az ember, hogy az iratait és a készpénzét jól magához szorítja, hiszen a farzsebből vagy a hátitáskából az a kevés költőpénz is eltűnik már az első megállónál.
A polgárok béketűrése már régóta a végét járja. Ha nem is él mindenki mély szegénységben, az ország túlnyomó része anyagi nehézségekkel szembesül nap mint nap. Nem azt nézi, hogy mi kerül bele az élelmiszerbe, hanem hogy mennyibe kerül, művelődésre nem költ, ruhára is csak ha nagyon muszáj. Az iskolakezdés is minden szülő számára egy rémálom. A kormány a megoldást pedig abban látja, hogy további anyagi korlátokat állít az amúgy is kiábrándult polgárok elé ahelyett, hogy megzabolázná az állami cégek élén álló pártkádereket, hogy rendet tenne a közszférában, hogy kedvezőbb lehetőségeket biztosítana a magánszektorban ténykedőknek. Az csak hab a tortán, hogy mindezek után az eddig kínkeservesen megtakarított pénzt pedig katonai parádéra költi, az orosz testvérek tiszteletére.
Mindennek tetejében a kormányfő derűlátóan arra kéri a polgárokat, hogy még két évig tűrjék a mellőzést, csak eddig kell mindenkinek összeszorítani a fogát.
Nem tudom, én ’89-ben születtem és amióta az eszemet tudom, körülöttem mindig mindenki összeszorított foggal járt. Már csak az a kérdés, hogy kibírja-e ezt a két évet a polgárok állkapcsa...
