Bár nem jegyzik sehol, kétségkívül volt a medicinának is romantikus korszaka. Szépszüleinknek a romantika korában Erkel és Verdi zenéje jelentette a csúcsot, Vörösmartyt, Petőfit és Jókait olvastak, a szivárványban és a naplementében gyönyörködtek, szépanyáink pedig neurózisukat, ha volt, a kanapén gyógyíttatták, álmaikat megvallva idegorvosuknak. Freud és Ferenczi Sándor nevét mindenki ismerte, virágkorát élte az orvostudományok területén az a szak, amely tág teret engedett a képzeletnek, az álmoknak, a titokzatosságnak és az érzelmeknek. Freud és követői tanították már a XIX. és a XX. század fordulóján, hogyan kell lazítani, és minden betegükben a poétát látták, aki művészi hajlamát álmaiban éli meg. Az álmok magyarázata jelentette a „királyi utat” a gyógyulás felé. Visszatekintve bizonyosan nem csak én érzek némi csalódást, hogy egy kevéske modort, viszonyulást nem tudtunk átmenteni a komputeres orvoslás világába. Freud orvosi hírnevét ugyan szétporlasztotta a műszeres medicina, de fogalomtárából a „tudatalatti”, az „Oedipusz-komplexus”, a „gátlás”, az „elfojtás” továbbra is él és használatos. Ma a „királyi úton” a sebészet és az intenzív terápia halad, ami mindaddig nem okoz gondot, amíg betegeik érzésvilága teljesen ki nem esik látókörükből.
„Álmában csönget egy kicsit”
Ennyi bevezetés után, lássuk, hova sorolja, hogyan véleményezi a mai orvostudomány az álmainkat! Megjegyzem, az álmok világa orvosilag alig érintett terület, e téma írása közben el-elfogott az érzés, hogy a misztikum szakadéka szélén járok. Jelenkorunk technológiai korszakának ma is van egy kőkemény irányzata, amely azzal érvel, hogy az álmoknak nincs semmi értelmük, az agy az alvás ideje alatt nem működik tudatosan. Ez az elmélet időpazarlásnak tartja (az idő pénz) a zűrzavaros képekkel való foglalkozást, mindezek csupán kémiai reakciók behatárolt jelenségei. Jönnek ugyan, észleljük is őket, de jobb, ha minél gyorsabban elfeledjük valamennyit. Ez a szimpla nihilista érvelés szerintem nem helyénvaló. Életünk bő egyharmadát alvással töltjük, s ennek 25%-ában jelen vannak álmaink. Nem lehet könnyelműen haszontalannak kikiáltani az álomlátás évtizedes jelenlétét életünkben és mellesleg semmibe venni az emberi agy evolúciós fejlődésének érdemi és értelmi irányvonalát.
Hallucináció vagy tükörkép?
A ma uralkodó felfogást két idézettel vezetném be. „Álom szokott következni a sok foglalatosságból” – mondja az első kijelentés a mintegy háromezer évvel ezelőtt keletkezett Prédikátorok könyvében (5:3). Magyarán, az álmok a túlfeszített foglalatosság következményei. „Ritkán oka az álom valaminek; majd mindig csak következmény” – mondja Márai. Bár a két idézetet 3000 év választja egymástól, az álomlátás gyökerére jól rátapintottak. Valóban, ha az ember behatóan foglalkozik egy gondolatkörrel, az visszatükröződik álmaiban is. Na de ez a tükörkép többnyire miért homályos, avagy torzított, akárha a fodrozó víztükörben néznénk magunkat? És van-e jelentősége, vagy csak a képzelet játékos szüleménye? Ezekre a kérdésekre még nincs teljesen letisztult válasz, de az elmúlt években kaptunk újabb gyümölcsöt a tudás fájáról.
Nem tisztázott összefüggések
Képalkotó műszerekkel kimutatták, hogy amikor éber állapotban a túlélésért küzdünk, az agyunknak a kéreg alatti része, nevezetesen a hippocampus és az amygdala a leginkább terhelt. E két terület vérellátottsága, oxigénfelhasználása nyomasztó szituációban meredeken a többszörösére emelkedik. Ugyanezt észlelték a kutatók műszereikkel, elektroenkefalogrammal a REM-fázisnak nevezett mélyalvás állapotában is, amikor az álmok a legintenzívebbek. Következésképpen az éber állapotban felmerülő problémák megoldása és álmaink viaskodása a napi élményekkel egyazon helyen és élettanilag hasonló módon történik. Sőt agyunknak ugyanebben a részében találnak menedéket a napközben megtanult szövegek és raktározódnak el élettapasztalataink képei is. Az emberre nézve négy létfontosságú vívmánynak – a túlélési harcnak, a tapasztalatok begyűjtésének, a tanulási folyamatnak és álmainknak – ezek szerint szoros a kapcsolata. Az összefüggések még nem eléggé tisztázottak, de például tudjuk, hogy a tanulás és az álom közötti kapcsolat igen erős. Nem csak Nagy Sándor tanulta az Íliászt, Homérosz könyvét használva párnának, minden diák tudja: a leghatásosabb, ha késő délutáni tanulás után mély alvásba szenderül a nebuló.
Ami már tisztázott
A modern medicinában Francis Cricknek, a DNS szerkezete felfedezőjének véleménye a meghatározó. A mély alvás ideje a REM, amelyben álmaink dominálnak, úgy működik – mondja Crick –, akár a komputer töredezettségmentesítője. A napi eseményeket megszűri, tárolja a számunkra jelentőseket a „tapasztalati adatbankban”, a selejtet pedig elveti. De a nap eseményeivel érzelmeket is viszünk magunkkal az éjszakánkba; mi történik azokkal? Itt játszanak főszerepet az álmaink. Fő feladatuk megbirkózni a stresszes, traumás érzelmekkel. Átvinni ezeket – képletesen szólva – „fésületlenül”, „gubancban” a másnapba vészes halmozódáshoz, a depressziós zavarok előcsarnokába vezetne. Köznapi nyelven ezt így fejezzük ki: „erre aludni kell egyet”, vagy „álmunkban majd megemésztjük”. Bizonyítja ezt a jótékony munkát az, hogy álmainknak 90%-a negatív tartalmú; a frissen átélt, rossz emlékekkel összefüggő traumás érzelmek torzított vagy valós képe dominál az álomban. A torz képek néha rémálommá fokozódnak, ami arányos a ránk mért trauma súlyosságával. Minden ember álmodik – mondják a kutatók –, de csak akkor idézhetők fel ezek a képek, ha a mélyalvás REM-fázisából ébredünk. Az elfeledett álomkép többnyire azt jelenti: megnyugtatóan lezárta agyunk a tegnapot, emlékképekké gyúrta át szorongásunkat. Ha nem volt sikeres az első kísérlet, újraálmodjuk traumánkat. A feldolgozott trauma sorsa tehát az emlékképpé szelídülés. Az álom megvonása az állatkísérletekben halállal, az embernél pszichés betegségekkel jár. A „csak a szépre emlékezem” ugyan megvalósíthatatlan, de legfájóbb emlékeinket is, szeretteink halálát, idő multán ködfátyol borítja. Kissé merész fogalmazással, úgy tűnik, hogy nem is a múló idő gyógyít, hanem az értünk viaskodó álmok. Ha szeretni nem is, méltányolni kell és magunkhoz kell engedni álmainkat, lehetővé téve ezzel az újabb kihívások leküzdését. Nemcsak értünk munkálkodnak, hanem beengednek bennünket saját lényünk tükörszobájába is. Hálás dolog érzelmi életünkre nézve, ha szembe tudunk velük nézni, meg tudjuk fejteni üzenetüket.
A vészjelzés
Álmaink ugyan a legszemélyesebb, legbizalmasabb társaink, belőlünk fakadnak és csak hozzánk szólnak, mégis néha kénytelenek vagyunk idegenekre bízni őket. A szabályosan és állandóan visszatérő ún. rémálmok arra figyelmeztetnek, hogy a „pohár csordultig telt”, álmainkban képtelenek vagyunk feldolgozni sérelmeinket. Gyógyszerek is előidézhetnek hasonló állapotot, felismerése orvosi feladat: 130 ilyen készítményről tudunk. Ha viszont a gyógyszerhatás kizárt, elengedhetetlen a háttértényező felfedése pszichológus segítségével.
