A szabadkai Soroptimist Klub Nők a jó ügyért megmozdulássorozatának első állomásán a közvélemény figyelmét a mellrák elleni küzdelem fontosságára kívánták irányítani a pénteki 100 rózsaszín léggömbbel a nők egészségéért elnevezésű rendezvényükön.
A mellrák elleni küzdelem hónapjának utolsó napján városközponti sétára hívták mindazokat, akik maguk is tenni kívánnak egy lépést a saját egészségükért.
100 rózsaszín léggömbbel a nők egészségéért (Fotó: Molnár Edvárd)
– Ez a betegség itt van a környezetünkben, mégis keveset tudunk róla, keveset beszélünk róla, nem szívesen vállalják fel, akik küzdenek vele – nyilatkozta lapunknak Szilágyi Dorottya, a rendezvény egyik szervezője. – Végigsétáltunk a Korzón, a rózsaszín léggömböket a főtéren a magasba engedtük, mintegy a betegség elengedésének szimbólumaként. Azoknak a hölgyeknek szeretnénk ezzel üzenni, akik most küzdenek a betegséggel, ezzel kívánva kitartást, gyógyulást és tartós egészséget nekik. Talán azok, akik elsétáltak mellettünk egy pillanatra, gondolatban velünk voltak és elgondolkodnak a betegség megelőzésének fontosságán.
A megelőzésről és a korai felismerés fontosságáról a Városi Könyvtárban tartott előadást dr. Radmila Pavić és dr. Csengeri Attila szakorvosok, két hölgy pedig a saját, betegséggel kapcsolatos tapasztalatairól, az útról, amit végigjártak, a diagnózis pillanatától a gyógyulás pillanatáig szólt.
Pintér Molnár Edit magyartanárnő kiemelte, a daganatos betegséggel érintettnek felfedezés pillanatától egy nagyon kemény harccal kell szembenéznie.
– Nekem egy műtéttel kezdődött, ezt követte a kemoterápia, majd a sugárkezelés. A mellrák akár egy eséstől is kialakulhat. Az asszonyok, akikkel a kórházban találkoztam, egymást támogatva vívják a harcukat. Néhányszor volt mély gödörben a lelkem: amikor tudatosul az emberben, hogy mije is van, amikor elkezdődik a terápia, és tudatosul, hogy ez meddig is tart majd, aztán, amikor kihullik a haja és szembesül önmagával a tükörben, majd ezt követik a fájdalmak és mellékhatások. Amikor látja az ember, hogy nincs egyedül, akkor úgy érzi, hogy lépegetni kell előre, felvesz egy ritmust és csak előre néz. Visszatértem dolgozni, a gyerekek nem néztek le, pedig 1,5 centiméteres hajjal jelentem meg. Erősítettek, együttérzéssel néztek rám, teljes értékű embernek láttak továbbra is. Valamiért úgy kezeljük ezt a témát, mintha tabu lenne, pedig nagyon sok daganatos beteg van a környezetünkben. A családom is nagy támasz volt, mert szeretettel gondoltak rám, ők is vívták a saját harcukat engem látva.
Most a kivizsgálások időszaka tart, mindig bizakodva gondolok arra, hogy mi vár rám, mi fog történni és bízom abban, hogy nagyon sok nőtársam mintájára még sokáig egészségben fogok élni.
