„Azt az embert jelölte ez a szó, aki képes volt önmagát többé tenni, mint születési adottságainak és társadalmi helyzetének összessége: az emember az, aki saját hajánál fogva rángatja ki magát abból a mocsárból, amelybe mindannyian eleve beleszületünk. Az emember a kultúrember, a művelt ember, a nyugati ember, az emember Odüsszeusz és Faust és Don Giovanni. Az emember a reduplikált ember, aki megkettőzte önmagát, aki mindent megtett, hogy jobbá és többé legyen – emember a szabadkőműves, az adeptus, emember a művész, emember a filozófus, a tudós, a költő. Az emember a szabad ember. Az emember lényege, hogy nem a születés és a vérségi előjog teszi, sőt, csak olyasmikből állhat össze, amelyek a születéssel nem járnak együtt. Születni lehet a vagyonba, a címbe, a fajba, a nyelvbe, tájba: az emember ott kezdődik, ahol ezek véget érnek. Ememberré nem tesz a hivatali előmenetel a politikai státusz, az emember rangját nem lehet pénzzel megvásárolni. Ememberré kizárólag a többi emember szemében válhat valaki. Felismerik és megnevezik egymást.” (135) – mondja Török Sophie, Kazinczy Ferenc özvegye, Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye egyik vezérszólamának mesélője a bécsi Természettudományi Múzeum – Angelo Soliman (Mmadi Make, 1721–1796) testpreparátumát, azaz kitömött bőrét tartalmazó – üvegvitrinje előtt állva. A szó az emember. Ma valamiféle hatvány képzetét, a „hatványozottan (nemes, művelt) ember” fogalmát idézi fel bennünk.
A szavak élete és hatékonysága feltehetően visszautal vagy tükrözi társadalmi hátterük mozgásait és irányultságait, hiszen ez a – felvilágosodás nagy eszméjét, az önálló, gondolkodó, szabad ember ideálképét megjelenítő – szóalkotás sohasem épült be a magyar nyelv lexikológiai állományába, sem a köznyelvi szóhasználatba. Egy sikertelen szóteremtő kísérlet, miként a hozzá kapcsolódó tartalmak, a felvilágosodás szellemi mozgalmának az európai gondolkodást megváltoztató törekvése, illetve a szabadságot és egyenlőséget létrehozó polgári forradalom eszménye is kudarcba fulladt vállalkozások maradtak.
Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye a magyar felvilágosodás szellemi/művészeti mozgalmának katasztrófájáról, az új, gondolkodó (magyar) ember kulturális csődjéről szól. A korszak, a 18. század második felének történései sajátos diskurzust teremtettek a kortárs magyar regényirodalomban. Meggyőződésem, hogy egy új, még megnevezetlen regénytípusról van szó, amely a(z) – épp Kazinczy által – „hosszú hallgatás korá”-nak nevezett 18. századi magyar irodalom és kultúra (olykor hiányzó) narratíváit alkotja meg és újra, sajátos és szuverén – a jelölt korszak történéseit „jelen érdekű kérdezés” (Bényei Péter, 1999) szolgálatába állító – regényvilággá. Miként Péterfy maga is nyilatkozta egyik interjújában, a háttérnarratívákat, azaz a referenciális vonatkozásokat és verifikációkat szabadon kezelő regénytípusról van szó, pl. olyan, csak a regényben érvényes mozzanatokkal, mint Kazinczy Dienes (1761–1824) halálának éve és körülményei. Ez a – talán „művelődéstörténeti”-nek nevezhető – regénytípus gyakran él ezzel az eszközzel; Péterfy regénye mellett Márton László Minerva búvóhelye (2006) című művét hozhatjuk fel példaként, amelyben Baumberg Gabriella szerepeltetése ugyancsak regénypoétikai eljárásoknak, s nem referenciális vonatkozásoknak felel meg – azoknak éppen hogy ellentmond. A két regény, a Kitömött barbár és a Minerva búvóhelye más szempontból is fontos tematikai és poétikai összefüggéseket vet fel, mi több a Péterfy-regény Márton Lászlónak a Testvériség I– III-ban (2001–2003) megvalósított „irodalmi program”-jával is több megegyezést mutat.
A Látó és az Emember
A 18. század második felében, pontosabban utolsó évtizedeiben járunk. Aki kicsit is jártas a magyar irodalom korszaktörténeti alakulásrendjében – ismeri a történetet: 1788-ban Kassán Batsányi János, Kazinczy Ferenc és Baróti Szabó Dávid Magyar Museum néven folyóiratot alapít. Az elsőt Magyarországon. A második számtól Batsányi egyedül viszi tovább a lapot, mert – miként az irodalomtörténetekben olvashatjuk (pl. Bíró Ferenc, 1996) – Batsányi és Kazinczy között mélységes koncepcionális nézeteltérés húzódik (a deákos műveltségű Baróti Szabó kívül marad a polémián): a nem nemesi értelmiségi Batsányi saját műveltsége szellemében dolgozza át a felvilágosodott rendiség eszméit képviselő Kazinczy bevezető írását. Útjaik szétválnak, Kazinczy 1789-ben új lapot indít Orpheus néven. Ugyanakkor a századvég megújulni látszó világában, majd a 19. század első évtizedeiben létrejött írói és egzisztenciális életpályájuk is több ponton megegyező vonásokat, történéseket vet fel. Batsányi János 1792-ben a Magyar Museumban jelenteti meg A franciaországi változásokra című híres versét, amiért feljelentik és megfigyelés alá kerül. A szabadkőműves Kazinczy 1791-ben ismerkedik meg Hajnóczy Józseffel, akitől majd a forradalmi kátét kapja másolásra és terjesztésre. Mindketten ismerik Martinovics Ignácot és – a maguk módján – forradalmi eszmék hívei. Batsányit 1794 novemberében, Kazinczyt decemberben tartóztatják le. Mindketten megjárják – más börtönök mellett – Kufsteint. Igaz, Batsányi messzemenően rövidebb ideig raboskodik ott. A napóleoni idők után – miként Kazinczy is ült ott – Spielberg várát is megismeri. Batsányi raboskodásának szépirodalmi emléke a Kufsteini elégiák, Kazinczyé a Fogságom naplója. Batsányit 1816-ban feleségével, a korszak ünnepelt, majd elfelejtett költőnőjével, Baumberg Gabriellával együtt Linzbe internálják, ahol 29 évig él idegenként, száműzöttként. Kazinczy 1804-ben veszi feleségül a széplélek Török Zsófiát, akivel széphalmi birtokán „belső emigráns”-ként tengeti életét.
Batsányi János egy új világ eljövetelét jósolja, ő lesz – versének címe nyomán – a magyar Látó. Kazinczy Ferenc megalkotja az Emember – a bevezető bekezdésben taglalt – létkategóriáját, feltehetően ő a „prototípusa”. Idős korukra mindketten anyagi nehézségekkel küszködve, mélységes kiábrándultságban múlatják napjaik. Az előbbi számára a név (a nyelv), az utóbbi számára test (az anyag) jelenti a szellemi bezártságot, a szellem korlátait. Batsányi János (azaz Johann B.) Márton László Minerva búvóhelye című regényének főszereplője. Kazinczy Ferenc (a Széphalmi Mester) a Kitömött barbár egyik mesélője. „Ifjúkorában Johann B. azzal hitegette magát és az alakulófélben levő magyar közvéleményt, hogy ő a Látó. Ezen a címen írt is egy sokaktól olvasott, még többektől bírált költeményt, melyben azt jövendöli, hogy megújul a világ, még mielőtt az évszázad, melyből a vers írásakor tíz esztendő volt hátra, véget ér.” (Márton, 2006). Hasonló változásokról számol be a 18. század utolsó évtizedeit illetően Kazinczy is az Angelo Soliman-történetben: „[ … ] egyre több ember jött-ment Bécsben, aki nem csupán a megélhetésért vagy a stallumáért kezdett tanulni, hanem, mintha valami tűz perzselte volna a lelküket, tele voltak igazságérzettel és bosszúvággyal, régi családi sérelmek örököseként léptek fel, amit mind meg akartak torolni. Az új gondolatok most érveket adtak a kezükbe. Minden régi gyakorlatról és intézményről kiderült, hogy kártékony, igazságtalan, embertelen és bűnös: a régi törvények és a régi babonák kölcsönösen tették egymást nevetségessé és utálatossá. Néhány egyszerű mondattal be lehetett bizonyítani, hogy mindent lehetne jobban, hatékonyabban, igazságosabban, egészségesebben és boldogabban is csinálni, innentől kezdve az egész régi világ elvesztette jogalapját.” (Péterfy, 2014)
A két – sorsuk és egzisztenciájuk alakulásának megegyező vonásai ellenére is! – összebékíthetetlen irodalmi „ellenlábas” életének más hasonlóságairól is számot adnak ezek a regények. Batsányi Jánost Gabriele B. szülei ítélik el börtönviseltsége miatt: „Nem elég, hogy közönséges udvari fogalmazó vagyis koncipiens, hogy alacsony néprétegből származik, hogy magyar, hogy kálvinista (aztán kiderül, hogy valójában katolikus, de az már mindegy volt), mindez hagyján; de ráadásul nemrég szabadult a hírhedt kufsteini börtönből. Ez az ember egy államellenes bűnöző!” (Márton, 2006) Kazinczyt saját családja veti meg szabadkőműves és jakobinus múltjáért: „Mert Ferencet a testvérei és az anyja attól a perctől fogva, hogy a börtönből kiszabadult, azzal kínozták, hogy gyalázatot hozott a családra és tönkretette mindannyiuk életét. Annyival jobb, tisztább, nemesebb és okosabb volt náluk, hogy a sorstól nem is kaphattak volna nagyobb ajándékot, mint épp ezt: ürügyet arra, hogy besározhassák.” (Péterfy, 2014) Mindkettejük írói és irodalomszervezői pályájának alakulása kifejezetten tükrözi és tematizálja a klasszicista eszmény és a romantikus világértés közötti átmenetet, a kettő diskurzusát. Jól szemlélteti ezt, ahogy Vörösmarty Mihály verseit olvassák. Batsányi regénybeli – a recepció által sokat idézett – Vörösmarty-értelmezése merő (értetlenségből fakadó) irónia: „Mert mit jelent az a gyönyörűen hangzó felszólítás, hogy: itt élned, halnod kell? Azt jelenti, hogy Magyarország „hamm”: bekapja a magyart! Mint egyént bekapja, és mint közösséget kiokádja, átengedve őt a nagyszerű halálnak. Így jár a magyar szinte kivétel nélkül, és a kivételnek nem jár tisztelet. Ő a kivétel, Johann B., mert őt magyar létére sem tudja se lenyelni, se kiköpni a magyar haza, ez a huncut Schedel, ez a májas-véres disznógyomor!
Büszke volt, amiért valamit mégiscsak megértett a legújabb magyar irodalom furfangjaiból.” (Márton, 2006)
Kazinczy pedig, amikor Vörösmarty elküldte egyik versét – tudjuk meg Török Sophie-tól – „dühöngve szedte ízekre, csapkodva, üvöltve pocskondiázta a formátlan, gomolygó, értelmetlen szómágiát.” (Péterfy, 2014) A posta, amelyben a Vörösmarty-vers található, 1831. augusztus 19-én érkezik. Vajon melyik Vörösmarty-vers lehetne? Batsányi 14 évvel tovább él mint Kazinczy. Ő elvileg olvashatta az 1836-ban íródott Szózatot. Kazinczy nem. A regénybeli posta érkezte után négy napra, augusztus 23-án, halott.
A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi Friedrich Heinrich Füger (1751–1818) Batsányi-portréját, melyen a felvilágosodás szimbólumai, a „sötétség vásznai” (tudatlanság, babona) mögül beáramló napfény (értelem) és a korszak legfontosabb műveltségi jelképei, könyvek láthatók. A Batsányi-történet emellett több más műalkotás-narratívát is mozgat, pl. Vinzenz Kininger (1767–1861) és Füger metszeteinek jelentéseit, a Boëthius-, illetve az Arakné-legendát. Füger (egyébként virtuális) metszete az, amelyet a fiatal és öntudatlanul is romantikus Josef Hafner (1799–1891) – a klasszicista minta eszménye alapján – sikertelenül próbál lemásolni, de amelybe – Boëthius alakja helyett – egyre inkább az idősödő, rezignált Batsányi-portréját látja bele.
Az „ikonná válás” folyamata mind Kazinczy, mind az általa elbeszélt Soliman-történetben is megfigyelhető. Kazinczy legismertebb portréját Joseph Kreutzinger festette 1808-ban. Viszont, amelynek létrejöttét tematizálja a regény, az Stunder János Jakab (Jan Jacob Stunder, 1759–1811) koppenhágai festő 1801-ben készült Kazinczy-képmása. Az elbeszélés szerint Kazinczy azért festtette meg magát, mert: „Látni akarta magát azok között, akiknek az arcképét maga is naponta megcsodálta. Akarta látni a saját arcát ugyanabban a megfogalmazásban, ahogy a Goethe vagy Schiller arcát megismerte.” (Uo.). Ez az a kép, amelyen egy – a kontúrváltozatok előtűnése miatt – félkör látható Kazinczy feje körül, s amelyen a frusztrált öccse, József gúnyolódik: „Meg is értem, hogy aki ekkor nagy ember, megfesteti magát, méghozzá glóriásan! Hogy nem süllyed el szégyenében!”(Uo.) Az eszmények és a valóság ellentmondásai között hánykolódó, kiábrándult Kazinczynak is úgy tűnik, „ennél szánalmasabb kontrasztot valóban nehéz lenne elképzelni.”(Uo.) Angelo Soliman számára még ennél is traumatikusabb élmény saját portréjának elkészülte. Noha épp a szabadkőműves szellemiség („megmutatni országnak-világnak, hogy mit jelent a szabadság, a jóság, az egyenlőség, a bölcsesség, a tudás és az erény, […] hogy milyen is valójában az ember. Hogy szép. Hogy ki az ember, és ki a szép.”) jegyében fogant alkotás (rézmetszet), maga ekkor döbben rá, hogy a teste végzetes börtöne, amely miatt sohasem lehet szabad a szelleme: „[ … ]a teste ürügyén megakadályozzák abban a jogában, hogy nyomtalanul elmúlhasson a föld színéről.
Ő bármit tesz, maradni kénytelen, nem hagyják eltűnni, nem engedik elenyészni.
Így lett Angelo teste ikonná.” (Péterfy, 2014)
Ez a ma is ismert kép, a Wiener Museumban őrzött, 1750-ben készült – talán egyetlen – Angelo Soliman-portré, amelyet egy J. G. Haid (később: J. N. Steiner, 1714–1767) nevű festő készített.
Regény az ikonná vált testről
El kell mondjam, sokat írtam és vitatkoztam is (pontosabban: folytattam diskurzust) Márton László (Márton, 1999) koncepciójáról, arról a nagyon izgalmas elképzelésről, hogy a magyar regény történetének (állítólag!) hiányzó „első félideje”, azaz a késő barokk heroikus regény utólag is létrehozható. Ezt valósította (volna! talán?) meg Márton a Testvériség háromrészes regényfolyamában úgy, hogy megírta a(z) – Menander-regényre és annak Mészáros Ignácz általi adaptációjára hivatkozó – „eredeti” magyar késő barokk, heroikus-gáláns Kártigám-regényt. A legtöbb észrevétel (téma egyik tantárgyamból!) arra vonatkozóan hangzott el, hogy „barokk regény” ugyan írható, de sohasem rekonstruálható, azaz nincs „eredeti”, 18. század végi keletkezés- és befogadástörténete. Vagyis ez egy 21. századi regény a mi olvasatunk hálójában. De létrejött több nagyszerűnek tűnő értelmezés is – többek között egy diplomadolgozatban (Boldizsár Anna, 2011) –, amely arról szól, hogy figyelembe kell venni a 18. század íráskultúráját, az eredetiségről és a regény létformájáról alkotott (a miénktől eltérő) felfogását. Minthogy 1723-ban Meander (David Christian Walter) a Der Unvergleichlich Schönen Türkin Wundersame Lebens- und Liebes-Geschichte című regényében egy Meleaton (valójában: Johann Leonard Rost) nevű német szerző művét (Die Türkische Helena, 1710) írta át, ami feltehetően egy másik, „keresztény fogságba esett török lány”-histórián alapul, és így tovább – a történetek és töredékek végtelen hálózatával szembesülünk. Feltehetően a múlt századok Európájában megannyi Kártigám-szerű történet létezett. Ezek a virtuális széphistóriák/regények, tartalmaik és motívumaik ott lehetnek mind a Mendander-, mind a Mészáros-regényben, s azontúl „benne vannak”, építőkövei a Márton által átvett és átírt narratíváknak is. Ezeknek viszont volt 18. századi vagy régebbi befogadása. Ilyen értelemben Márton tehát „csak” összerakta, újraalkotta a mindig is létezett magyar, késő barokk Kártigám-regényt.
És akkor most itt van Angelo Soliman klasszicista ihletettségű története Péterfy Gergely regényében, regény a regényben, Kazinczy Ferenc alkotása, amit, azaz a Kitömött barbárt (?) Kazinczy maga sohasem írt meg. Számunkra özvegye, Török Sophie közvetítése révén válik olvashatóvá, méghozzá annak a hosszú, vallomásos történetnek az alapján, amit Kazinczy a halála előtt néhány nappal kezdett el mesélni és közvetlenül a halála előtt fejezett be. A Kitömött barbár története ezáltal épp annyira lehet Kazinczy, mint Török Sophie elbeszélése, miközben a regényben (Péterfy Gergelyében) kettejük szólama egyaránt domináns és váltakozó. Természetesen ez – noha ragyogó! – mégiscsak regénypoétikai megoldás. Más mint a Márton-regény koncepciója. Angelo Solimanról nemhogy regény, adat is alig volt ismert az irodalmi köztudatban, tehát az új regény szövetét nem (vagy alig) gazdagíthatják pretextusok, kivéve talán az első bécsi afrikairól szóló szájhagyományt, vagy – közvetve természetesen – a korszak közkedvelt „bennszülött”-históriáit, pl. a Bessenyei Györgynek (1747–1811) tulajdonított, s épp Kazinczy által 1776-ban magyarra ültetett Die Amerikanert. Mellékes mozzanatként felbukkan a Minerva búvóhelyében is egy ilyen utalás. Ezek szerint a Graben kávéházban „valamikor nagyon régen egy igazi néger kisfiú szolgálta fel a kávét, és ennek emlékére a pincérek még évtizedekkel később is bekormozták az arcukat.” (Márton, 2006) Ez, vagy ehhez hasonló kép a Péterfy-regényben is megjelenik, pl. az udvarhölgyek számára egész nap süteményes tálcát felszolgáló kisfiú Solimanról.
Kazinczy Ferenc – feltehetően a valóságban is – huszonhét évesen, Bécsben ismerkedik meg a nálánál harmincnyolc évvel idősebb Angelo Solimannal. Mindketten szabadkőművesek, a nyelv mesterei, de idegenek saját kultúrájukban, a test által szellemi értelemben is megbéklyózott anyagi világban. A 18. század utolsó évtizedeinek ténylegesen nagy dilemmája a – miként Bessenyei nevezi – „magaszerető”, ösztönlény mivoltát megtagadni képtelen ember etikai lényege, és széles körben elterjedt az anyag legyőzésének, illetve előállításának alkímiája. A Kitömött barbár mesélője, Kazinczy és főszereplője, Angelo Soliman léthelyzete valójában sokkal kevésbé tér el egymástól, miként az első látszatra (Soliman szolga és fekete, Kazinczy nemesember és fehér) tűnik. Angelo saját hazáját a mesék és legendák „nem létező” tartományába helyezi, hiszen rabságba hurcolásának, Európába szállításának traumatikus élményén túl semmire sem emlékszik gyermekkorából, fehér folt a tudatában, miként szülőföldje, Afrika is a korabeli térképeken. Minden más legenda, ami személyét, de sokkalta inkább a 18. századi ember önkultuszát övezi. „A nyolcvanas években nem lehetett úgy elmenni Bécsben egy jobb társaságba, hogy nem került volna szó a fekete szabadkőművesről, a tudós szerecsenről, a főhercegi mórról, aki afrikai királyfi létére rabszolgaságba jutott, aztán jó szerencséjének és eszének segítségével kora legműveltebb, legjobb embereinek elismerését is kivívta.
Olyan volt ez a mondat, mint egy cégér, mint egy vendégcsalogató a vendéglők ajtaja fölött. Szájról-szájra terjedt a csalogató legenda, mint egy titkos kéjbarlang híre, és úgy gyűjtötték be a társaságát az utazók, mint a trófeát.” (Péterfy, 2014)
Kazinczy Ferenc, a Mester, a magyar nyelv és irodalom „alapítója”– miként emlegetni szoktuk –, Atyja, semmivel sem jár jobban az életben és a hazájában, mint a barbárként és idegenként behurcolt Soliman. „Én az idegenséget – bár gyermekkorom óta tanultam –, még akkor sem tudtam megszokni, és szilárd volt bennem az elhatározás, hogy magam mögött hagyom, s idegenből bennszülött, otthontalanból hazaérkező, barbárból városlakó leszek, s úgy maradhatok magyar, hogy otthonosabb lesz számomra Bécs, amely minden jel szerint befogadásomra készült, mint saját hazám, ahol idegenkedve fogadták egyéniségemet és terveimet.” (Uo.)
Mindkettejüket a szokványos személyiség- és magatartásmintáktól való eltérés és a különállás gesztusa teszi számkivetett és megalázottá. Pl. „Soliman annyira elütött minden elvárástól, amit egy feketével szemben felállítottak, annyira rácáfolt mindenre, amit a feketéről gondolni szokás volt, hogy az ember csak állt tátott szájjal, és nem hitt a szemének.” (Uo.) Hasonló a helyzet Kazinczyval, aki – saját meglátása szerint is – „egy barbár tartomány messzi szegletéből, tanulatlan, durva emberek közül” érkezik Bécsbe. Saját környezetében kulturális magatartása, szellemi pallérozottsága, míg a császárvárosban idegensége kelt ellenszenvet. A Solimannal szembeállított magatartás Pietro Angioláé, az állatkerti gondozóé, aki elefántháton, vademberként ijesztgeti a látogatókat, főleg a gyerekeket, vagyis pontosan azt teszi, amit a barbártól, az idegentől elvárnak. Kazinczyval szemben pedig öccse, Dienes áll, illetve felesége bátyja, Pepi, aki számára – Török Sophie szerint – „csak az a szó ért valamit, amivel közvetlenül rá lehetett mutatni valamire. A disznó vagy az arany. A szavak egyéb használatát feleslegesnek tartotta, főleg a költött történeteket és verseket.” (Uo.)
Solimant és Kazinczyt is gyermekkorában érik az első, meghatározó erejű megaláztatások. Soliman pl. már kora gyermekkorában kénytelen megérteni, hogy noha őt mindenki meg akarja fogni, magáévá akarja tenni mint kuriózumot, ő maga nem érinthet meg senkit, mert undort, megütközést vált ki. Hogy őt az emberek rútnak tartják. A tízéves Kazinczyt pedig édesapjával együtt magyaros öltözetük miatt alázzák meg Bécsben.
Mind a néger, mind irodalmunk atyja a nyelvi magasabbrendűség révén igyekszik sérelmeit megtorolni. Soliman pl. úgy szégyeníti meg leginkább az őt csúfolókat és bántalmazókat, hogy kifogástalan bécsi németséggel szólítja meg őket: „Semmivel nem tudta jobban megijeszteni az embereket, mint éppen ezzel: a megszólítottak úgy viselkedtek, mintha a szőnyeg szaladt volna ki alóluk. Azt hitték, hogy az anyanyelvük csak az ő, s a hozzájuk hasonlók kiváltsága, amely megkülönbözteti, magasabb rendűvé teszi őket az állatoknál és az idegeneknél: most, hogy a feketét a saját nyelvükön hallották beszélni, megfordult velük a világ, magasabbrendűségük illúziója hirtelen eloszlott, és pőrének, védtelennek, kiszolgáltatottnak és magányosnak érezték magukat, s félelmükből nem tudtak máshogyan kitörni, csak azzal, hogy erőnek erejével Angelo fölé kerekednek.”(Uo.) Kazinczy szintén úgy véli, hogy „olyasmit kell tennie, ami egészen hozzájuk elhatol, és felforgatja az életüket: az ő saját világukat, amelyben éltek, olyan nyelven és úgy kellett elbeszélnie, hogy ne érezzék többé otthon magukat benne.” Török Sophie szerint: „Ez volt a valóságos és titkos értelme mindannak, amit nyelvünkkel Ferenc csinált. Nem ölhette meg őket; nem ítélhette őket halálra; nem ítélhette őket vagyonelkobzásra és fővesztésre, nem indíthatott ellenük háborút, de azt megtehette, hogy kihúzza alóluk a szőnyeget: saját létezésük elbeszélésének, saját életük történetének, saját evilági kalandozásuk igazolásának egyetlen eszközét. […] A saját nyelvük, amelyben tegnap még otthon voltak, egyszerre idegenné lesz körülöttük, és ott maradnak hebegve-habogva, tátogva és mutogatva, és minden, amit mondanak, a többiek fülének csak bla-bla lesz, ahogy a görögök fülének értelmetlen zagyvaság, bar-bar volt a barbárok hadoválása.” (Uo.) Ezzel valójában a magyar ízlés- és nyelvújítás értelmezésének sajátos változatát olvassuk Péterfy regényében.
Mind Angelo Soliman, mind Kazinczy Ferenc sorsa beteljesülése a test kacattá válásával ér véget. Angelót még életében felkéri – barbár (!) iróniával – a kancellária, egyeznék bele, hogy halála után a testét mint preparátumot kiállítsák a bécsi Természettudományi Múzeumban. Ezt a terhes örökséget – a bőre fölötti rendelkezés jogát – hagyja Kazinczyra néger barátja és – szellemi értelmű – alakmása. Kazinczy testét pedig a kolera teszi kiszolgáltatott és semmivé váló bábbá. Jellemző, hogy Sophie két napon át eltitkolja halálát, nehogy a meszes gödörben, alaktalan, rothadó anyagként végezze a kolera többi névtelen áldozatával együtt. Sajátos módon, az anyag, a földhöz ragadt értelem hívei sem végzik másképp. Angelo nincs egyedül a múzeum leminősített, az állandó kiállítás tárgyai közül kiszelektált kacathalmaz között. Ott van Pietro Angiolo, az állatkerti gondozó is egy rossz állapotban levő teve hátán. Kazinczy Dienest pedig (a regényben!) szeretőjével, Pruszkay Antóniával együtt feldühödött parasztok verik agyon és gyalázzák meg testüket a kolerajárvány idején. (A test lelketlen anyaggá válásának külön esete Angelo Soliman feleségének, Magdalénának a története, akit a férj jelenlétében a korszak legismertebb bécsi patológusai – akár egy színházi előadáson – nyilvánosan boncolnak fel. Olyan mint a Rembrandt-festmény: Tulp tanár úr anatómiája [1632]. Török gróf alkímiája is a kísérletek szellemi kimerülésével ér véget, olcsó „vegykonyhává válik”, amely végül nem képes felülemelkedni az aranycsinálás gondolatán.)
Miért hallgat Kazinczy?
Kazinczy Ferenc egy életen át hallgat Angelo Soliman történetéről, s csak a halála előtti napokban mondja el, mondja tollba(?) Török Sophie-nak. „Már réges-régen el kellett volna mondom, le kellett volna írnom, meg kellett volna írnom, de képtelen voltam rá.
Megpróbáltam, számtalanszor megpróbáltam, de mindannyiszor kudarcot vallottam: nem találtam a szavakat, nem találtam a módot, nem találtam az elejét és a végét.
Féltem.
Féltem magamtól, féltem a történettől, féltem mindentől, Sophie” (Uo.)
Miért fél Kazinczy a történettől?
Török Sophie szerint egész életében tartott attól, hogy „a történet, amit papírra készül vetni, lényegtelen. Érdektelen, nem fontos, periferiális, vidéki, alacsony rendű, barbár.” (Uo.) Csak a Soliman-történet fényében válik érthetővé, hogy azért, mert a lényeges történetről, a „barbárság történeté”-ről egész életében hallgatott. „Aki olyasmit él át, amit nem lehet szavakba foglalni, talán minden szavakba foglalhatót gyengének, és esetlegesnek tart. Talán. Talán egész végig azzal küzdött, hogy erőt gyűjtsön, hogy felkészüljön a legnehezebb feladatra. Ugyanakkor mindaz, ami az elképzelést szolgálta, a csillámló, szivárványosan derűs, tündöklő látszat, az elérhető, az elmondható, a nyilvános sem szolgált megelégedésre.” (Uo.)
Kazinczy Ferenc aláírta, hogy átengedi Angelo Soliman bőrét a múzeumnak preparálás, azaz kitömés céljából. És végignézte a bőr lenyúzását. 1796-ban, amikor Brünnben raboskodott és váratlanul Bécsbe szállították. Szimbolikus értelemben: aláírta a felvilágosodás eszméjének csődjét kimondó dokumentumot. Hogy nem volt fény százada. Csak barbárság volt.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
