Az európai lapok már hetek óta többet foglalkoznak Görögországgal, mint Ukrajnával. Ennek optimista magyarázata: kialakult az a vélemény, hogy az ukrán válság minden kedvezőtlen előjel ellenére túl van a nehezén. Van azonban két pesszimista magyarázat is. Az egyik: jobb nem gondolni arra, hogy Ukrajnában amerikai–orosz fegyverek ütközhetnek, sőt európai háború bontakozhat ki. A másik: a görög válság nagyobb veszélyt jelent Európára, mint az ukrán. Ám lehetséges egy kompromisszumos magyarázat is: Ukrajna inkább amerikai–orosz ügy, a görög viszont Európa problémája. Bárhogyan legyen is, tény, hogy a görög kérdés elég témát ad.
Már befejeződött az Efimerida ton Syntakton című görög lap által pókerjátszmának nevezett első görög–uniós összecsapás: négy hónappal meghosszabbították a február 28-án lejárt hitelegyezményt. Ezt a Wall Street Journal minősítette találóan: Németország elérte célját, mert nem tárgyaltak a görög adóság leírásáról, de Athén is elérte célját, mert haladékot kapott, a megállapodás azonban épp oly messze van, mint a tárgyalások kezdetén. Arra azonban ez a pengeváltás is elég volt, hogy megmutassa, milyen lehetetlen helyzet alakult ki.
Egyrészt: elengedi vagy sem Európa a görög adóságot, az adós nem tud fizetni, holott már eddig is nagy árat fizetett, mert eleget akart tenni az újabb hitelek folyósításának az állandóan szigorodó feltételeinek: adósága a nemzeti jövedelem 2009 évi 113 százalékáról 175 százalékra ugrott, a bruttó hazai termék 2009-től 2014-ig negyedével esett vissza, az ipari termelés még tavaly decemberben is 3,8 százalékkal csökkent, ezreket bocsátottak el hogy a munkanélküliség 25,7 százalékos legyen stb. Másrészt Európa az adóságot nem engedheti el. Nem annyira az olyan sokat emlegetett német makacsság miatt, amellyel szemben már a franciák és az olaszok is engedékenyebbnek bizonyulnak, hisz ők sem tudják a költségvetési hiányt az euró feltételéül szabott 3 százalék alá szorítani. Csak a lapok emlegetik előszeretettel ezt a makacsságot, valójában többről van szó.
Részben arról, hogy ha Athénnak engednek, akkor hasonló engedményt követel(het) a többi adós is, első lépésként mások is feladják a megszorítások politikáját. Részben arról, hogy fellázadnak azok, akik eddig megszorításokra kényszerültek. Például az írek, akik hasonlóan szigorú megszorításokra kényszerültek ahhoz, hogy az Irish Independent leírhassa: „Mi már nem vagyunk PIIGS-ek.” (A disznót jelentő angol pig-re asszociáló név a legeladósodottabb európai államok: Portugália, Itália, Írország, Görögország és Spanyolország kezdőbetűiből áll össze.) Immár joggal mondhatják: a hibáiért mindenki maga vállalja a felelősséget, ne akarja azt az európai közösségre hárítani. A spanyolok máris hangoztatják: megszenvedtek azért a 20 milliárd euróért, amelyet Görögországnak adtak, most a görögök adják vissza.
Ebben a helyzetben a lapok (legteljesebben a Liberation által megfogalmazva) három forgatókönyvet tartanak lehetségesnek. Az első: a tárgyalások kudarcba fulladnak, és Görögország kilép az eurózónából, hogy a görögöket a visszaállított drachma elértéktelenedése, a beinduló infláció totális elszegényedése tanítsa meg arra, hogy csak annyit költhetnek, amennyijük van. Európa pedig megtanulja (amit különben is tud): a közös pénzhez közös állam kell, amely törődik „az elmaradottabb vidékekkel”, még akkor is, ha a válságos napokban olyan dörmögéssel jár ez, mint Észak-Olaszország neheztelése délre, a flamandoké a vallonokra, a katalánoké az ország többi részére. A másik: a Sziriza meghátrál, és feladja követelését, ami belső vihart vált ki, hisz a megszorítások feladásának kockázatát nem vállaló ellenzék máris azzal támadja, hogy a mostani kompromisszummal tulajdonképpen mégis elfogadta a „trojkát”. És a harmadik: kompromisszum születik, az adósságot nem írják le, de Görögország levegőhöz jut.
Amíg a világsajtó ezeket a lehetőségeket latolgatja, senki sem akarja vagy meri leírni, hogy – bármilyen eredmény is szülessék – Görögország zsákutcában van. Már említettük; ha nem engedik is el az adósságát, akkor sem lesz képes a majdnem teljes kétévi összjövedelmét jelentő adósságát visszafizetni. Ám mi van akkor, ha az adósságot leírják? Semmi sem történik, hisz továbbra is hitelekre szorul, ha lesz olyan bolond, aki ilyen leírás után még adni hajlandó. (Azt már most is emlegetik, hogy a Görögországban magasabb a minimálbér, mint Romániában, közben a román ipari bázis erősebb.) Jelenleg is újabb mintegy 8 milliárd euróra van szüksége, hogy kifizethesse az esedékes részletet, és a jövőben is csak új kölcsönnel fizetheti a régit.
Ahhoz, hogy a helyzet lényegesen megváltozzon, nagyobb (történelmi) fordulatra van szükség, mint Görögország és a hitelezők megegyezése. Szakítani kell a pazarló fogyasztással, amelynek hajtóereje, hogy mielőbb mindent el kell dobni, mert csak így tartható fenn a termelés; amelynek lényege a reklámmal gerjesztett vásárlás, méghozzá mesterségesen feltornázott árakkal. Szakítani kell a pénzügyeknek a reális gazdaság fölé kerülésével, hogy hatalmas virtuális vagyonok keletkezzenek, hogy egy nagyobb tőzsdén naponta egy egész ország évi nemzeti vagyonával azonos nagyságrendű forgalmat bonyolítsanak le, hogy a gyárak bezárnak a bankok viszont szaporodnak. Szakítani kell a bankok gyakorlatával, hogy egymással versenyezve szinte rátukmálják a kölcsönt az ügyfélre. És mivel itt még a változtatás gondolata sem érett meg, Görögország marad a zsákutcában, amelyet a megoldhatatlan problémák tégláiból épült fal zár el.
