2024. május 3., péntek

MagyarZó Pistike messéi

A sulinkban az idén is méltóan megemlékeztünk nagy nemzeti ünnepünkről. A Julika tanárnő mesélt a dicső márciusi ifjakról, akik nem akartak rabok lenni, hanem szabadok. Ezért talpra álltak és lemosták a nemzetről a gyalázatot, mit rákentek a századok, ahogy a mi lánglelkű Petőfi Sándorunk megírta a Nemzeti dalában. Amit erre az alkalomra házi feladatként mindenkinek fejből meg kellett tanulni, és otthon elszavalni a züleinek.

Csak a Zacsekpetinek olyan nehéz feje van, hogy egy versszakot is alig képes megtanulni, nem egy egész költeményt! De arra persze van esze, hogy a megjegyezze a vicceket, amit a faterjától hall:

Még a régi átkosban a Nemzeti dalt tanulják a srácok a pesti suliban, és rajzos felelet formájában számolnak be. Ferike egy kardot és egy láncot rajzol a táblára, és azt írja alá: fényesebb a láncnál a kard. Lajcsika egy hidat, egy folyót és a patakban mosakodó embereket rajzol, és ő is ír alá egy sort: mit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot.

Mindketten ötöst kapnak. A rossz tanuló Móricka is jelentkezik, és felrajzolja Rákosi képét a táblára.

– Hogy kerül Rákosi elvtárs a Petőfi-versbe? – vonja kérdőre a tanár.

– Úgy, hogy ő a sehonnai bitang ember! – válaszol Móricka.

Ezt atatának is elmeséltem, aki rögtön úgy kommentálta, hogy Petőfi tényleg egy jövőbe látó zseni volt, mert ilyen sehonnaikat ma is fel lehetne rajzolni a táblára.

Én pedig olyan kiválóan szavaltam el a züleimnek a Nemzeti dalt, hogy amama rögtön sírva fakadt.

– Mi lesz velünk, Tegyula? – sóhajtoza amama, amikor odáig értem, hogy „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak”. – Ki fog leborulni a mi domborodó sírjainkra, ha a fiatalok mind elmennek?

– Ne legyél ennyire borúlátó, Tematild – inté őt atata. – Egyrészt nem fog mindenki elmenni, mint ahogy a kilencvenes években is maradtunk, pedig akkor még keményebb időket éltünk, másrészt az is megtörténhet, hogy sokan visszajönnek, ha odakint nem érzik jól magukat. Mert miért cipelné a malteros ládát Bécsben, ha itthon egy szép perspektivikus állást kaphat, amint nálunk is megkezdődik a gazdasági felvirágzás.

– Úgyis tudom, hogy csak vigasztalni akarsz, Tegyula. A szomszéd Erzsikéék is csak fél évre mentek ki németbe, hogy egy kicsit megszedjék magukat, aztán már húsz éve kint vannak. És mindenszentekkor mindig nekem telefonálnak, hogy vigyek virágot a szüleik sírjára.

– Csak semmi panasz, zomzédasszony! – kurjanta a Zacsek. – Én már látom is az alagút végét! Meghallgattam a kormányfő beszédét a kopaoniki üzleti fórumon, és olyan lelkesedés vett rajtam erőt, hogy kis híján beléptem a haladó pártba! Mi az hogy válság, mi az hogy nyomorgás? Ugyan már! Ezt csak az ellenzék állítja. Akkora többlet van a büdzsében, hogy módosítani kell a költségvetést. Szegény Vucsics arra panaszkodott, hogy már szégyelli bevallani, hogy milyen remek munkát végez kormánya. Igaz, az egyre növekvő államadósságot, a munkanélküliséget, a fizu- és nyugdíjcsökkentést elfelejtette megemlíteni, de így is dagadt a mellkasom a büszkeségtől, hogy egy ilyen jól menő országban élek!

– Le a kalappal, Zacsek! Maga aztán jól megtanulta a leckét – szóla atata. – Ennél szebben a belgrádi tévé se méltathatta volna a kormányfőt. Mennyit utalnak ki magának ezért a dicséretért? Vagy egy zsíros állás van kilátásban?

– Egy frászt! – legyinte a Zacsek. – Az az igazság, hogy sajnos, nem tudnak nekem annyit fizetni, hogy elhiggyem a propagandájukat. Pláne akkor, ha mindennap a saját bőrömön érzem, hogy milyen „jólétet” teremtettek nekünk. És amikor azzal ámítanak, hogy már csak egy-két évet kell szűkölködnünk, mindig egy régi szocialista vicc jut az eszembe.

– Elvtársak! – szónokol a főbizottsági tag a melósok előtt. – Lehet, hogy most még nem fenékig tejfel az életetek, de higgyétek el, hogy az ötéves újjáépítési terv végére sokkal jobban fogunk élni, mint most!

Mire egy hang a hallgatók soraiból:

– Ti igen, de mi?

Ámde nálunk nem öt-, hanem négyéves tervet készített a kormány, addigra épül fel a híres belgrádi víziváros a felhőkarcolóival.

– Képzelem, hogy milyen türelmetlen a sok szegény belgrádi albérlő – jegyzé meg amama. – Nehéz lesz kivárniuk, amíg elkészülnek a toronyházak. Bár a nyugdíjasoknak nem való, mert ha elromlik a lift, a második emeletre se tudnak felmenni, nem hogy az ötvenedikre.

– Ne beszélj szamárságot, Tematild – idegeskede atata. – Nem gondolod talán, hogy az éhenkórász albérlőknek meg a kisnyugdíjasoknak építik ezeket a pazar luxuslakásokat. Az az elképzelésük, hogy csupa pénzes bizniszmen vásárol itt lakást, és így megtérül az arab olajsejkektől felvett sokmilliós hitel.

– Lehet, hogy én egy maradi hozzá nem értő vagyok – fűzé hozzá a kukacos Zacsek. – De én sokkal hasznosabbnak tartottam volna, ha ezen a rengeteg pénzen nem kétszáz méter magas bábeli tornyot építenek, hanem csak egy-két emeletes termelő üzemeket, ahol konyhagépeket, bicikliket és más kelendő termékeket gyártanának. És ahol elhelyezkedhetne a rengeteg munkanélküli fiatal, a mérnökök és az informatikusok.

Jaés van egy találós kérdésem:

Hogy hívják azt a talpig becsületes, törvénytisztelő, felelősségteljes, udvarias és komoly embert, aki a belgrádi szkupstinában irányítja az ügyeket?

– Liftkezelő.

PISTIKE, szavalóművész és bizniszmen