Rossz, összetört hangulatban indultam neki. Az angyalom, aki nem a Mihály-típusú családfához tartozik, mint jómagam, hanem igazából a kerubok népes táborát gazdagítja, és valóban ugyanannyira van tőlem, mint a Tejút. Ezek szerint ő egy ötágú csillag, én meg a pont vagyok. Akkor meg mi a fenének kéket, feketét meg szürkét hordok piros helyett? A kecske meg az oroszlán a születésem pillanatának másik feléről arra kényszerítenek, hogy azt higgyem még mindig, amit az emberek kivagyisága vagy megmondhatósága úgy fog érzékelni, hogy mindig olyan furcsa vagyok, mint ahogy azt hiszik is. Miért történik ez? Egyszerűen mindig túl szűknek bizonyul számomra a világuk. Mert jobbára mindig torz a kép, amit látnak. Ugyanakkor mindig ők az istenke legkülönlegesebb és legszebb teremtményei. Nos, ők megzavarják a vidámságom esélyeit. Ahány út, annyi féle, és így jut vissza az egybe. Úgy vagyok Istennel, ahogy meg tudom magyarázni önmagamon át az életet.
Ez meglehet, hogy mégsem olyan fontos. Inkább az, hogy ne zavarjanak meg a külső körülmények. Ha mást szeretnél, akkor fuss, fuss! Aztán nem fog semmi megoldódni. Mert nem az országot kell kicserélni elsősorban, hanem az élethez való hozzáállásodat. És akkor minden úgy fog menni, mint a mesében. De folytassuk talán az erről való beszélgetést egy másik pillanatban. Most, ha már meséről volt szó, nézzük, hogy sikerült a találkozás a Farkashölggyel.
Sharon Kovacs eindhoveni, és április 15-én volt 25 éves! Már dokumentumfilm is készült róla Wolflady címmel. Ahogy magam elé veszem az igényes bakelitet, amit a dedikáláson vettem meg és írattam alá, látható az ismert kép. A farkas bundája alatt ott rejtőzik az arc. Amiben élőben is ugyanaz a legalább egy életet végigélt, varázslattól el-elcsukló szemek mozgatnak. Előre-hátra. Közben bennem is ott dolgozik már javában a mágia népének eredeti, etruszk érzésvilága. A kerubom nem hagy magamra. Hol én vigyázok rá, hol ő mozgat át a nehézségeken. A kerubom első kérdése az, hogy honnét a magyar vezetéknév? A Farkashölgyben megint valami fájdalom ugrik fel. Azt mondja, a mostohaapjának a vezetékneve ez. Összehúzza a szemét, mintha sarokba szorítottuk volna. Aztán belenézünk egymásba. Most kerek keménykalap van rajta. Emögé bújik. Gyönyörű, kék szemei vannak. Látom, hogy nem szabad tovább zavarnunk. Ezért kimegyünk vissza a sárba, és más sátrak felkutatása után indulunk.
Mikor kinyitom a Paaspop fesztivált túlélt albumot, amin azért ott rejtőzik az összes sérülés, amit a hátizsákomban elszenvedett, Kovacs aláírása mellett, ami arany filctollal, a bal felső sarokban került, ott van a zenekar többi tagjának kézjegye is. A legkülönfélébb szignók. Sharoné három, azaz xxx alatt, nyomtatottan csupa nagybetűvel a felvett, vezető név. Az „OVA” rész van belőle aláhúzva.
A szignók, hogy balról vagy jobbról helyezkednek el pontosan, az azért marad mindvégig esetleges megállapítás, mert ahogy az album közepe is mutatja, a lépcsőházzal, ami pontosan középen találkozik egymással. Már nem lehet megállapítani, hogy melyik a felfordított világ. Sharoné vagy a többi emberé. Talán azért is ijedtünk meg annyira egymástól, mert hasonlatos céljaink ellenére másként csinálja ő és másként én. Egy dolog mégis közös lehet. A szomorúság amiatt, hogy mástól lennénk boldogok mind a ketten, mint amitől a normális világ, meg ami a többek világa. Ami olyan emberekkel rendeződött be, mint a Bérczesi Robinál, már annyian megtudhattak a Vicces című számból, a Konyharegényen. Hogy kik azok, akik többen vannak. Ilyen egyszerű, ha így akarom.
Ahogy az is, amit hiszek. Hogy milyennek élem meg az életet, vagy az, hogyan él meg engem, hát megint nem lehet elsőrendű szempont. Tovább haladva, balról egy lámpa a sarokban. Jobbról egy másik ajtó. A farkas, akin látszik, hogy lány, lent van a lépcsőházban. Ami lehet, hogy megint a fönt. De itt mindent fel lehet és fel is kell cserélni. A koncerten a színpad is ezeket az előző század eleji állapotokat idézi. A lemez mellett, ami fekete tokban pihen, egy finom, csillogó, fekete, szabványos lapon a teljes szövegkönyv. Aztán az album hátulján a farkaslány feje, oldalról. Félig röntgenbontásban. Az orr, és a karikája, meg a tarra vágatott koponya még nyomokban tartalmazza az emberek, vagyis a hús világát.
Tehát kb. 2 és fél órát araszoltunk addig, amíg megálltunk a kijelölt parkolón, ami egy borjakkal, lesilózott herével és más szagokkal berendezett gazdasági birtok. Mivel itt azért többségében inkább ez a módszer vált be, mert tényleg majdnem mindig esik az eső. Más vidékies képek. Sárral beágyazott autókon és önmagunkon átkelve, az angyalom és én megtaláltuk a kaput. Szinte mindig ő beszélt, én csak haladtam a nyomában. Később el is mondta, hogy sokkal jobban áll nekem, mikor határozott vagyok, nem pedig ez az önmagamba roskadt, 3 éves gyerek-szindróma.
Nos, a varázslat meg is tette a hatását. Folyamatosan őriztük egymás furcsa, árnyékkal lobogó tüzét. De az is lehet, hogy ez csak az én tüzem, és a kerubom szívesen asszisztált hozzá. Mint egy ős egójú tükör. Amiben nincsen semmi különös, azon kívül, hogy nem azok szerint a szabályok szerint lángol, mint másoké. Most megint inkább jobb lesz, ha csak a magam nevében beszélek. A vécénél a középkorú, feltehetően leszbikus nővel arról beszélgettünk, hogy miért lenne érdemes megölelnünk őt. Aztán rámosolyogtam a társára is, mikor visszajött. Ő is idétlenül rám vigyorgott. Végre hazaértem. Elkezdtem élni. Szabad voltam, mert itt mindenki meg tudta csinálni magának, hogy olyan legyen, amilyen. Pedig a Paaspop, ami Schijndelben minden évben megnyitja a fesztiválok sorozatát, Hollandiában már hosszú ideje nem is a legnagyobb. Mégis, már messziről éreztem a depressziómon át is, hogy a varázslat, ami a színes, várszerű, professzionális eszközökkel létrehozott, fazetta-tükrök mögött akkor is megvár, ha a besűrűsödött, nyomasztó rémkép-kupac kellemesebb otthonnak tartja a lelkemben önmagát, mint az élés újraértelmezéséét…
Nos, megint nincsenek véletlenek. A bevitt varázslat, legyen az sötét, opálos, vagy épp szalmasárga lánggal égő, akkor is az marad, ha az emberek jelentősebb, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a társadalommal megfertőzött ember típusa beszennyezi. Aki hisz az apák nemzedékeinek minden szavában. Már onnantól kezdve, hogy megszületett az első közülük, más eszközöket kezdtek el kifejleszteni. Ennek a pénz lett a legelső szempontja. Ahhoz, hogy hozzá tudjon jutni, bármit hajlandó volt elkövetni. És meggyőzött másokat is róla. Berendezte az agyakat a társadalommal. Amit kitalált, bent, ahol az eltűnt dolgok maradtak. Olyanok, mint a törpék királyságai, a tündék halhatatlansága meg a többi. Vagy különben a Csoportkép tündérekkel miért lehetne érthető itt úgy, hogy aki érti, hogy mi a lényeg, az mindig a fejében tudja meg, hogy merre kell tovább kötnie a történetet. Mert egyre kevesebb szüksége lesz a verbális megmutatkozásra.
A társadalom-típusú ember megmérgezi az életet. És nem is nagyon tud róla. Valóban csak ül a tévéje előtt, megnézi a híradót, meg a többit, amitől kényelmesen fel tudja tölteni magát még több társadalommal, és minden rendben van. Aztán mindegyikük, mikor elérte a saját, külön bejáratú kis szemétdombját, valami új után kezd el kukorékolni. Mivel az előző probléma megoldódott, és természetesen azért sokkal többre becsüli önmagát annál, hogy önmagával tenné meg ezt. Arra jó lesz bármi, ami nem olyan, mint ahogy elképzelte. Ilyenkor elkezd sírni, és így szívja ki abból, akiből bírja az életet. Ez a nap mégis másról szólt.
A lelkek extázisban táncoltak bent. Mint a Bab’ Aziz című filmben egykoron. Meg is jelent előttem minden, amit bent elképzeltem. Később már… Jó néhány zsetonnal később. Amiért folyadékot mértek ki a legtöbb helyen. Arra került sor a We Are Elecrtichez címzett sátorban, hogy körbevett az élet.
A fiatal lány, akinek bent jártam a fejében, és ő is az enyémben, és így táncoltunk a régi szabályok szerint. Ami mindig az, hogy nincs, vagy ahogy akarjuk. Közös megegyezés szerint arra jutottunk, hogy azt mondta, hogy nagyon jól táncolok. Aztán még éjfél előtt lehetett, hogy elköszöntünk. Végig a helyét kerestem a félvér tisztaságának a fél véremben. Mondjon valaki bármi mást. Az igazi félvért soha nem a bőrszín vagy a tényleges vére alapján kell azonosítani. Ez megint a társadalom-agyúak kényelmét szolgálja. Az egyén gondolkodásának lehetőség szerint minden eszközzel megszerzett elkövetése lehet csakis az egyetlen helyes válasz. Ezért jobb, ha a számkivetett összpontosít. Akinek legelőször is önmagát kell száműznie. Aztán majd megszűnik lassan a régi környezete is. És végül független lehet. Tényleg nincsenek szabályai, csak félelmek vannak. Amiket mások találnak ki. Azért, hogy beszorítsák önmaguk keretei közé a hajót elhagyni készülőket. Soha nem lenne szabad megengedni senkinek, hogy behálózza a pók. Mégis megtörténik. A komfortzónák mindenkori megélői el akarják pusztítani Harry Hallert. Vagy legyen az bármilyen más állapota a burzsoáziában rejtőző összes többi elemnek. Nem szabad semmihez csatlakozni. Amíg az ember meg tud maradni Plinio Designori-öltönyében, addig nincsen semmi baj.
A páncélnak vastagnak kell lennie, mert könnyű itt elbukni. Amíg azt játszod a komfortzónában, ami nem vagy, vagy a másik oldalon hátrálsz meg, mikor már elég abból a játékból is. Mindig a saját hőseidet kell megtalálnod, ha önmagaddá akarsz változni. Nem társadalommá. Néha, ha szükségét érzed, akiket már elsőre is elkezdett húzni a személyiséged, majd akarnak valamit tőled. A társadalom-fejűek természetesen nagyon is óhajtják majd megszerezni a tudásodnak azon részét, amit a gyakorlatias, kiürült világukba be tudnak hurcolni. Mint megszerzett zsákmányt. Aztán, ha elég nagy volt az ellopott fény megszabott értéke, megint mennek, és kiszívják valakinek a lelkéből a hiányzó elemeket. Aki bölcsnek hazudja magát, az hagyja. Ha nem figyelt, mikor az üzletet megkötötte.
Nemcsak az irodalmi klikkek nem léteznek mint közösségek, a hétköznapokban sincs ez másként. Annyi csak, hogy egy jómódban tartott ország, amely háborúktól és ingerektől is mentes makett-világ, mint, mondjuk, Hollandia, nagyobb sikerrel termeli ki a társadalomtól mentes képességgel rendelkező embereket, és teszi meg a gondolatok strukturáltságáért felelős uralkodónak, mint egyéb helyeken.
Lényegében semmi különös. Aztán a műsorfüzetet követve több helyen is voltunk. Végigkerestem a félvéremet, a fél véremhez. Elszaladt a pillanat. Ahelyett, hogy megkérdeztem volna, hogy megölelhetem-e, vagy mást kíván, csak végig gyönyörködtünk egymásban. Felkötötte a hullámzó haját. Ő is felvette a földről a hátizsákját, hogy lássam, már hozzám tartozik. Attól volt annyira megszüntethetetlen a sóvárgás, hogy engem nézett bent. Azt, aki vagyok. Nem a formát határozta meg első rendű szempontnak. Én is őt néztem, de a varázslat megrekedt. Aztán jött Dave Clarke. Nekünk meg megint kint a sártenger. Meg a keresése annak, amit elém sodort önmagam. Én meg társadalommal kezdtem el vizsgálgatni egy pillanatig. Aztán meg is fertőzött. Legalább annyira, mint a Chihiro szellemországban fantáziában a fiút, aki sárkánnyá változik. A hatalmas fejű boszorkány egy fekete, kis félelem-kukackájától. A félelem önmagában valóban ártalmatlan. Mindig gazdatestre van szüksége. És nálam már régen meg is találta a helyét. Már többször azt képzeltem, hogy legyőztem. És mikor elhagyott a társadalommal együtt, új társakat találtam. Akiknek többször is kompatibilis problémái voltak. De ez a történet megint másról szól.
Még április másodikán meg akartam nézni a Shades of Black lemezbemutatóját. Akkor még nem gondoltam, hogy ez ennyi mindenkit érdekelni fog, és nem marad rá jegy. Az Effenaarban volt az album bemutatója. Ahol 1980. január 18-án maga Ian Curtis is fellépett a Joy Divisionnel. Éppen három hónappal a konyhai ruhaszárító esete előtt. Akkor talán a Baarloban, április 15-én született Sharon Kovács, és a The Strangers névre keresztelt zenekara is megérdemli, hogy szóhoz jusson. Hát hogyne. Miért ne legyenek büszkék?
Én is felkötöttem arra az éjszakára a nyakamba a piros-fehér kockás, brabanti zászlót. És minden gondom ellenére jobban éreztem magam, mint valaha gondoltam volna. Aztán, később, a vége után, segítséggel kivergődtünk a szántóföldről, ahol olyan alakok kiabáltak be az ablakon, mintha valami fegyveres, nagyon felbontott és gigabájt kedvelő, offline játékot szemlélnék. Mert olyan volt a mozgásuk, a tükröződéseik a holdfényben. Mintha a tiszteletemre küldték volna az árnyékos oldaláról az engem nevelgető, tükör-égitestről. Az Uránusz örült, a Neptún újra lángolt, a szívemen ezúttal nem Plútó, hanem egy long play lejátszására alkalmas bakelit. Amin egy kiöregedett progresszív house rajongó játszott is. Megkérdezte, hogy honnét jöttem, miután mondtam, hogy a holland nyelvvel nem jutunk előbbre. Mint mindenki, automatikusan áthangolt angolra, aztán váltottunk pár szót, és a polimer kazetta a cipzáras, kapucnis pólómon megkereste a szívemet.
Két óra lett, és varázsütésre elkezdtünk menni a mágia végének alja felé. A sárkányfarok a feje után engedte, hogy még lejjebb hagyjam tartani a zuhanást. Aztán idővel győztem, és csaknem egy hét után itt vagyok. A He Talks That Shit meg a Song for Joel ordít a füleim mögött. És megint könnyes a szemem. Mert nincs semmi baj. A Farkashölgy akkor is segített, ha nem is tudott róla. Remélem, ő sincs vele másként. Bár nem hinném, hogy különösebben érdekelné, hogy mit gondolok róla. És nem is kell. Így kell élni. Aki szeretné, nyugodtan értse félre a túlparton, hogy mit mond el a mese. A szerelem valódi állapota nem meghatározható a társadalom szabályai szerint. Csak akkor, mint most is, ha társadalomból van már több, mint ötven százalékunk. Van, aki így él, én meg a szomorúságtól lettem boldog. Mert ilyennek születtem. Ahhoz pedig nem kell más, csak más észlelés. Más gondolatfutamok, mint másé. Az úgy néz ki, mintha, de… Hát, ez épp elég. Néha nekem túl sok is.
A Shades of Black bakelitkorongján 12 dal szerepel. A pont boldog, és gondolom, az ötágú csillag sem panaszkodik. Bár egészen mások a céljai, mégis át tud járni a szűk dimenziókapun. Mint a Coraline-ban a fekete macska. Aki a kedvencem. Mert ő is olyan, hogy nem lehet megszelídíteni, csak bejár az emberi világokba.
Nagy lélegzet, és: Boldog ébresztőt mindenkinek! Megint itt vagyok. És az új hajnal valóban új napot hoz. Aztán majd fényre jut az is egyszer, hogy miért nem jó okosnak születni. Megint értse mindenki úgy, ahogy akarja. Én is azt teszem. Amikor a lelked magára hagyja a testét, és a végén tényleg kiderül majd, hogy sem trófea nem voltam, sem korona. De ez már egy másik enigma. A bolygó túlsó feléről. Ezúttal inkább nézzük meg, ha nem is hét, de tizenkét rövidfilmet a farkasról. Aki ezúttal nő lesz. A szív szemével félbe vágva a féllelkűek igazságát. Áldás mindenkinek, aki úgy érti meg, ahogy szeretné. Találkozunk a lapok túlsó oldalán. Senki ne felejtse otthon az iratait, az írásait, festményeit, dalait. És a táncot. Ez sajnos elengedhetetlen kelléke minden igazi utazónak, amikor ördöglakatok elkészítésével, vagy épp kibontásával tölti az idejét.
Vad gondolatok. Az öszvért tovább követem az úton. Mert Kerouacknak és Ginsbergnek legalább annyira igaza van, mint Lorcának Dalíval szemben. De ezek ismételten már másik történetek. A farkas itt van az ajtó előtt.
Nemsokára megyek dolgozni, úgyhogy kikapcsoltam az olvasónézetet a képernyőn, és hétköznapira állítottam vissza az érzékelést. Ehhez nem lélek-ásó szerek kellenek elsősorban. Inkább egy különös, éjjeli személyiség. Igen, a szem éjisége kell hozzá. Persze, el lehet lopni, le lehet másolni, de nem érdemes. Ezek a próbálkozások soha nem járnak igazi, átütő sikerrel. Mert az éji szem viselője mindig ismeri az igazságot. Az pedig, amíg nem beszél róla, addig csakis az övé. Mert ő találta ki magának. Más kezében nem életképes. És ez fordítva is igaz. A mindenkori tükörnyelven fejtve fel a lényeget.
Szóval hazaértünk, lefeküdtünk, és mindenki arról álmodott, ami neki volt tetszetős. A leszabályozott kontroll-lelkek világán kívül. Mert az is lehet, hogy mind Ian Curtis kézelőjéből bújtunk elő. Talán mi okosabbnak születtünk, és túléljük a saját kísérleteinket. Vagy kísérteteinket? És itt volt az ellenpont. Egyre nagyobbra nő. Már csak azt látom, amit hittem. És így lettem megint az, amit az emberek, embernek neveztek el egyszer. De még mindig nem hiszem, csak eljátszom. Ennyi a különbség legtöbbször kettőnk között. Itt megtörünk egymáson. A szétforgácsolódó energia pedig megszül mindkettőnket. Az ellenpont ellenpontja. Ennek a történetnek pedig ezúttal itt lesz vége. Mert így lettünk ollóvá, ami kettévágja önmagát. A fehér nyúl esete a saját fejével kéne, hogy mindannyiunk mögött lógjon. Mégis, most üljünk repülőre, és ennek a történetnek is megint csak a képzelet szabhat határt. Vagyis Te vagy a kulcs önmagadhoz, hogy minek hiszed azt, amit hiszel. Te egyedül, nyájas olvasó.
2015. április 9.
