Idősebb olvasóinknak talán még emlékezetes 1967. december 3-a, amikor világgá röppent Christiaan Barnard sebész szenzációs, 6 órás szívtranszplantációs műtétjének híre. A búr misszionáriuscsaládból származó orvos megszállottan hitt a szívátültetés lehetőségében, sorozatos állatkísérletek után szánta rá magát a világon először a szakemberekben is megdöbbenést, némelyekben kétkedést kiváltó műtétre.
Orvosi körökben is csak remélni mertük, hogy az 55 éves, új szíves fogorvos megéri az 1967. év karácsonyát. Nem érte meg, december 22-én elhunyt. Barnard azonban nem adta fel. Két év múltán, tájékozódva egy újabb gyógyszer megjelenéséről, amely reményt ad az idegen szerv kilökődése elleni küzdelemben, megismételte – ezúttal sikeresen – a szívátültetési operációt. Akkoriban eredményesnek számított ez a típusú műtét, ha a beteg megérte az egy hónapot. Jelenleg 5 év a sikerességi választóvonal. Christiaan Barnard neve ma előkelő helyet foglal el az orvostudomány történelmében.
Ha már a szervátültetés történelméről esett szó, három kiemelt évszámot érdemes említeni: 1902-ben Pécs szülötte, a magyar Ullmann Imre először hajtott végre egy bécsi klinikán sikeres szervátültetést. Ullmann egy kutyának a veséjét ültette át egy másik egyedbe a nyaki erek útján. Később egy kecskébe ültetett be kutyavesét, de az az állat testéből kilökődött. Az 1967. év Barnard professzor éve, harmadikként pedig kiemelkedik 1971, amikor a gyógyszeripar olyan immunoszupresszív (a kilökődést gátló) szerekről gondoskodott a sebészek számára, amelyek révén a szervtranszplantáció sikeressége – tehát az 5 éves túlélés – meghaladja a 80%-ot. Az 1971-ben megműtött Dirk van Zyl 23 évet élt új szívvel. Ma már a negyvenezret is meghaladta a világ kórházaiban alkalmazott sikeres szívátültetés.
Bővül a várólista
A szervátültetés mint operációs feladat szakmailag rendkívül színvonalas felkészültséget igényel, különösen érvényes ez a szívátültetésre. Kifejezetten csoportmunka, minden egyes műtét 50–60 szakember percre összehangolt tevékenységének az eredménye... vagy bukása. A műtét négy csoportjának vezetője a sebész, a kardiológus, az aneszteziológus és a nyilvánosság által oly kevéssé ismert szerológus-transzfuziológus. Mivel nem tudni, mikor áll rendelkezésre a donor, akitől a beültetendő szervet nyerik, állandó készültségben kell állnia ennek az igen nagy szakcsoportnak. A szakmailag kevéssé összehangolt, illetve instrumentálisan fejletlenebb országokban csak a XX. század végén indult be rutinszerűen a szervtranszplantáció. Magyarországon 1992-ben végeztek először szívátültetést a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Érklinikáján. Tavaly már 22 sikeres operációt hajtottak végre. Szerbiában 1995-ben volt az első sikeres szívátültetés, 1999-ig összesen 4 műtétről van adat, majd 14 éves szünet után 2013 szeptemberében került sor még egy operációra, ami messze elmarad attól a számtól, amennyire évente igény lenne. Minden évben ugyanis újabb 50 beteg kerül a várólistára, amit csak nagyon kis részben sikerül külföldön végzett operációkkal megoldani.
Száz veseátültetés
Valamennyivel jobb a helyzet hazánkban a veseátültetések tekintetében. Évente országszerte mintegy 100 ilyen transzplantációs műtétet hajtanak végre, a várólistán azonban öt-hatszázan vannak. Legnagyobb jövője éppen a veseátültetésnek van; az életminőségi kérdést nem is említve a beteg vese fenntartása művesével összehasonlíthatatlanul többe kerül az államnak, mint egy operáció. Májátültetésre hazánkban 50–60 páciens vár. Megjegyzendő: Európa országaiban még mindig átlagosan 3 év a várakozási idő szívátültetésre, ami enyhíthető, ha a beteg személyesen is vállalkozik a műtét költségeinek részleges megtérítésére.
A donorkérdés
A szervátültetés alapvető problémája a szakmai felkészültség mellett a donor, a szervadományozás intézményes megoldásának nehézsége. A szervet, legyen az szív, máj vagy vese, nyálkahártyamirigy, a halál beállta után igen gyorsan, úgyszólván percek alatt kell eltávolítani az elhunyt testéből. Az 1960-as években véglegesen letisztázódott a halál beálltának a problémája. Nem a szív, nem is a légzés megszűnése, hanem a visszafordíthatatlanul végleges agyhalál az időpont, amikor az élet további mesterséges fenntartása teljesen kilátástalan. Az általánosan elterjedt transzplantációs protokoll szerint olyan agyhalott emberek szívét ültetik át, akiknek a szerv kivételéig mesterségesen fenntartják a keringését és a légzését. Az agyhalál jelenlegi tudásunk szerint az emberi élet megszűnésének számít. Ennek megállapításában egy – a kórház által kijelölt – szakmai bizottság, a kardiológus, az aneszteziológus és a neurológus vesz részt. A team bármelyik tagjának kételkedése megvétózza a szerv felhasználását. Ma már biztonságos műszerek állnak rendelkezésünkre az agyhalál hiteles megállapítására. Újabb problémát jelent az elhunyt szerveinek egészségi állapota. Sajnos Közép-Európában az ily módon nyert veséknek, májnak és szívnek csak a 40%-a kielégítő egészségileg, egyrészt az ivóvíz okozta károsodás, másrészt az elterjedt alkoholizmus, nemkülönben a korai érelmeszesedés miatt. A vércsoport és a fehérvérsejtek szerológiai egyeztetése újabb akadályt jelenthet. A nyert szervet gyorsan el kell juttatni a műtét helyére, lehűtött állapotban sem használható 6–8 óra múltán. Emiatt gyakorlatban a szállítás helikopterrel vagy repülőgéppel zajlik. Országonként más és más a mérce arra, hogy ki tekinthető donornak. Sokkal kényelmesebb álláspontjuk van azoknak az országoknak, ahol a törvény szerint mindenki adományozó lehet a halál beállta után, ha azt előzőleg írásban nem tiltja. Ez a törvény érvényes az Európai Unió országainak többségében, közöttük Magyarországon is. Nálunk és a kelet-európai területeken viszont a donorkártya rendszere újtán érvényesíthető a szervnyerés, vagyis csupán olyan személyek lehetnek adományozók, akik még életükben engedélyt adtak erre. Veseátültetéskor a beteg vérségi hozzátartozói, de szerológiai egyezés esetén idegenek is lehetnek donorok. Mindig csak egy vesét ültetnek át. Ugyanez a helyzet a májtranszplantáció során is: a donor májának egy átültetett szelete idővel átveszi a teljes szerv feladatait. Állati szervek átültetés emberbe jelenleg nem jön számításba, nemcsak etikai gondok akadályozzák, hanem az is, hogy az emberéhez leginkább hasonló szervek birtokosa, a sertés gyakran vírusok által fertőzött. A közelmúltban röppent világgá az a felfedezés, hogy a halál beállta után öt perccel sikerült újraindítani a szívet, majd körülbelül 50 percen át monitorozták a szívműködést, hogy megállapítsák, károsodott-e a szerv. Ezután kivették, és egy újonnan kifejlesztett berendezésben három órán át tartották életben. A készülék ugyancsak alkalmas a tüdő, a máj és a vesék élő szervezeten kívüli gondozására. Ez a felfedezés mintegy 30%-kal emeli a rendelkezésre álló donorszívek számát.
A sikeresség jegyében
Barnard szívműtétje után 48 évvel elmondhatjuk, hogy rutinbeavatkozássá vált a szervátültetés világszerte, példaként: a 40 000-et is meghaladta a sikeres szívtranszplantációk száma. Mint minden egyéb operáció, a szervátültetés sikerességét is a mellékbetegségek súlyossága dönti el. A legújabb statisztikai adatok sokkal jobbak, mint a tíz évvel ezelőtt közöltek. Ezt nemcsak a sebészeti eredményességnek, hanem a gyógyszergyárak kutatásainak is köszönhetjük. Szívátültetésnél manapság 85%, vesetranszplantációnál 80, májátültetésnél 74, tüdőtranszplantációs műtétnél pedig 57 százalékos az 5 éves túlélési idő. A szervátültetés létjogosultsága az orvostudományban ezzel végérvényesen bebizonyosodott.
