Amama totál nem érti, hogy mi történik az újságíróinkkal.
– Mi készül itt, Tegyula? – aggóda amama komoly mellékletünket lapozgatva. – Látom, hogy tele van az újság közleményekkel meg nyilatkozatokkal, petíciókkal meg állásfoglalásokkal, az egyikben harciasan védik, a másikban meg keményen szapulják őket. Sőt, azt is olvastam, hogy ki akarják fordítani a világot a négy sarkából! De kik és melyik világot? Ez pont úgy hangzik, mintha forradalom készülne!
– Már megint rémeket látsz, Tematild! – nyugtatá meg őt atata. – Szó sincs forradalomról, egyszerűen csak torkig vannak a kollégák a helyzetükkel anyagi és minden más tekintetben, és ezen szeretnének változtatni, miközben felizzottak a szenvedélyek. De egyáltalán nem baj, hogy vita kerekedett a sajtónkbeli viszonyokról, legalább segít tisztázni a dolgokat, hogy olyan állapotok jöjjenek létre, amelyek a legjobban megközelítik az eszményi sajtószabadságot. Ami állítólag nem is létezik. A tisztázásból mindenkinek csak haszna származna, köztük természetesen első helyen az olvasónak, akit mindenekelőtt az érdekel, hogy mennyire hitelesen tájékoztatják, és csak azután az, hogy a sajtó emberei mennyire elégedettek.
– Szép, szép, hogy lázadoznak az újságírók – szóla hozzá a kukacos Zacsek. – Csak nekem az az érzésem, hogy nem azokon a kapukon dörömbölnek, amelyeken kellene.
– Ezt meg hogy érti, Zacsek? Milyen kapukon kellene dörömbölniük?
– Úgy értem, Gyula zomzéd, hogy én annak a bátor kommentátornak adok előbb hitelt, aki a bajok kiváltó okait, a mostani helyzetet előidéző körülményeket feszegeti, mint annak, aki a saját keserveit panaszolja. Vagy annak, aki szóvá meri tenni, hogy miért álltak be a médiumaink egy-egy párt szolgálatába, vagy hogy miért sorakozott át az egész vajdasági magyar sajtó a jobboldalra? Vagy annak, akinek azért utasították el az írását, netán azért került az utcára, mert megírta az igazságot a politikusok disznóságairól. Úgy, mint a viharos kilencvenes években, amikor a magyarzósok folyton szembeszálltak vezércikkeikben a zlóbóék háborús politikájával, az akkori Vucsics pedig ingyen koszt-kvártéllyal fenyegette őket!
– Könnyű magának kívülről megjátszani a forradalmárt, Zacsek – inté őt atata. – Ahogy mondják: a pálya széléről bekiabálni. Amikor nem függ az ilyen- olyan főnökök jóindulatától. Különben is hol vannak már azok az idők, amikor a magyarzósok lázadoztak a rezsim ellen? Láthatja, hogy minden megváltozott, az elvtársakból urak lettek, a marxistákból buzgó hívők, a harcias radikálisokból európai béketeremtők… A fene se tud eligazodni, hogy melyik az igazi énjük!
A nyuszika már régen látta a rókát, és elindul, hogy meglátogassa. Odafelé azon gondolkozik, hogy hogyan is szólítsa.
Róka elvtárs? Azok az idők már elmúltak.
Róka úr? Urazza őt a fene.
Róka koma? A farkasnak komája, nem nekem.
Azt hiszem az lesz a legjobb, ha egyszerűen lerókázom.
Ámde nemcsak az újságírók vannak lázban mostanában, hanem a kormány is.
– Mondd Tegyula, mit jelent az, hogy a Vucsics összefogásra szólította fel a nemzetet? – érdeklőde amama. – Nagyon gondterheltnek látszott. Biztosan már megint a makrancos sipik mondtak valamit.
– Nem, ezúttal nem Pristina okozza a legnagyobb gondot, hanem Srebrenica. A nyugatiak olyan rezolúciót akarnak beterjeszteni, amelyben elítélik a bosnyákok ellen végrehajtott népirtást, de azokat is, akik cáfolják a genocídiumot. Mint például a Banja Luka-i kiskirály Dodik és Nikolics. Most azon törik a fejüket, hogy lehetne diplomáciai akcióval megakadályozni ennek az elfogadását a Biztonsági Tanácsba. Ebben csak az orosz testvérek segíthetnek nekik, de ennek a segítségnek nagy ára van.
– Attól félek, hogy az egész akcióval úgy járnak, mint az én sógorom a jó szándékú segítővel, aki felajánlotta szolgálatát, amikor a sógor múltkor durrdefektet kapott az autójával – szóla közbe a Zacsek. – Hogy majd ő vigyáz az autóra, amíg elviszi a kereket a gumijavítóhoz. Aztán mire visszaért, nemcsak a pasas tűnt el, hanem az emelő meg a szerszámosláda is.
– Nem értem az összefüggést, Zacsek. Hogy jön a kormány a sógora autójához?
– Úgy, hogy megfizetik a nagy árat a ruszkiknak a segítségért, de a határozat mégis megszületik. És jó is, ha megszületik, mert azt a borzalmas mészárlást nem szabad cáfolni.
Jaés atata hallott egy boszniai viccet!
Meghal a Dodik, a Nikolics és a bosnyák Mújó.
Szent Péter kérdi tőlük, mit szeretnének a ravatalnál hallani a gyászolóktól.
Dodik: – Itt nyugszik a boszniai szerbek pótolhatatlan vezetője.
Nikolics: -A szerbség jótevőjétől veszünk most búcsút.
– Na és te, Mujó, mit szeretnél hallani? – kérdi Szent Péter.
Mire a Mujó:
– Odanézz, mozog!
PISTIKE, dörömbölő forradalmár és segítőkész bosnyák
