Mikorra az augusztusi kánikula arany virgáccsal kedve szerint végigverte a Járást keresztező dűlőutat, és a nap heve kezdett alábbhagyni, Szödör Fábián is fölneszelt. Feküdt még egy darabig csendesen, a messze haladó gomolyfellegeket nézve. Aztán egy sóhajjal fölnehézkedett a durva lópokrócról. Inge hátán sötét folt a verítéke, hónaljban is erősen megizzadt. A kalapját a tarkójára igazította. Odébb a birkák legelésztek. Tépték méla egykedvűséggel a kiszikkadt fűcsomókat. Halk füttyszavára előgurult a kutya a nyáj mögül, s az olajfaliget árnyékába terített pokróc szélén megállt. Szödör Fábián a zsebe mélyén kotorászott. Sokéves, megfakult kostökzacskót húzott elő, amelynek a csücskében maradék dohánya szegénylett. Cigarettát sodort, nyálazta a papírt, sercent a gyufa. A kis olajfás késő délutáni széna- és birkaürülék illatát hamarosan elnyomta a kapadohány nehéz szaga. Messzebb, a remegő szemhatáron át látni lehetett a nagytemplom tornyát. Mezei pacsirták szitáltak a rét kisült platnija fölött. Csivitelő éneküket ezernyi tücsök zsizsegő muzsikája kísérte. A kanálist átszelő keskeny földhídnál bíbicek röppentek szanaszét. Éles, sikoltozó hangjuk elárulta, hogy valami közeleg. A kanyar könyökén túl csakhamar elő is bukkant egy batár. Szödör Fábián összeszűkülő szemmel nézte egy darabig, nem a haragosáé-e, a közeli tanyásé, de mikor látta, hogy két ismeretlen sárga húzza a kocsit, megnyugodott. Hárman közeledtek rajta. Ketten a bakon gunnyasztottak, egy testesebb, furcsán öltözött alak pedig hátul ült.
Maga mögé parancsolta a kutyát. Gamós botján nyugtatta kezét, és az érkezők felé fordult.
A szürkére pingált fogat néhány lépésnyire állt meg tőle. Rándult a gyeplőszár, kenetlenül nyikkant a kerékagy, míg egy pattintott szikla arcú paraszt hőkölte a lovakat. Mellette egy jobban öltözött fiatalember feszengett, táskával az ölében. A leghátul ülő, ama furcsa öltözetű utas pedig nem volt más, mint a pohos megyés püspök, aki láthatóan jócskán elbágyadva, pirosló képpel pihegett a napon. Hosszú, szoknyaszerű reverendáján gyöngysorként fénylettek a rézgombok. Ernyedetten rebbent egyet a májfoltos keze, amit akár üdvözlésnek is vélhetett bárki, majd finom batisztzsebkendőt húzott elő, és törölgetni kezdte gyöngyöző homlokát. Helyette a táskás fiatalember szólalt meg:
– Adjon isten, jó napot! – s mivel hasonló harsány választ nem kapott, mert Szödör Fábián csak a bajusza alatt mordult egy rövidet, egy szuszra folytatta. – Őexellenciája a városba igyekszik, és fatális tévedés áldozatául estünk. Otthon felejtettük a vizescsobolyót, és igen elszomjaztunk a hosszú úton. Kendnek van-e vize, merthogy a püspök úr…
– Nincs.
A merev válasz úgy koppant, akár a pusztai kemény sziksós földre dobott fémpénz. Még a hallgatag kocsis feje is belerezdült, a megyés püspök úr szeme fölakadt, a táska meg kicsusszant az összezavarodott fiatalember öléből. Vörösödő képpel, tanácstalanul nézett hátra. A püspök úr megköszörülte torkát, nyájas hangon vette át a szót.
– Ejnye, ejnye, jóember. Nem szabad ennyire magabízónak lenni! Sose volt nagyobb szükség arra, hogy az emberek egymást segítsék, mint mostanában. Kend itt legelteti a juhait, a süket puszta kellős közepén, s ha szól valakihez, akkor a kutyájával beszélget. Híreket nem hall. Azt se tudja, mi van a politikában. Pedig sorsfordító időket élünk! Bibliai időket. Az Armageddon közeleg. Az országok egymásnak estek. Háború, halál, nélkülözés mindenütt. Menekülők százezrei támolyognak az utakon. Csupa elesett ember. Hazátlanná vált a fél földgolyó. Elkél a segítő kéz, az irgalmasság most mindennél fontosabb! Gondolja meg kend, mielőtt megtagadja valakitől a támogatást, a szívélyességet. Hisz a sarkaiból fordult ki a világ.
– Az enyim ugyan nem. – Szödör Fábián flegma közbeszúrása a püspök úr mondandóját is megakasztotta. A tátva maradt szájakkal mit sem törődve folytatta:
– Látják kegyelmetek azt a lópokrócot? Eccerű kopott portéka. Olyan, mint mi. Olyan, mint én. Az az én világom, mer’ velem egy. Együtt élünk, együtt veszünk. Négy sarka van. Este megszámolom, reggel megköszöntöm. Rúla lesem az eget. Akármikó’ kivetem sarkaiból, máshun megin’ leterítem. Ez a világ közepe. Ilyen egyszerű. Nekem a maguk világa nem köll. A sok szó, a ferde beszéd…Bonyolútt az nekem, mer’ hazug. Hazugságba’ meg élni nem lehet. Látják, kegyelmetek, azt a kutyát? Én má’ csak annak hiszek, ami nem beszél.
Választ sem várva Szödör Fábián sarkon fordult, szisszent a kutyának, és a nyáj irányába indult nagy, komótos léptekkel. A szekéren még hüledeztek, álmélkodtak egy darabig, de aztán a megyés püspök rosszkedvű intésére zökkenve indult a batár napszállatnak, a kanyargó dűlőn. A püspök úr a városba érve, némiképpen megenyhülve, megvacsorázva, a terített asztalnál ülő poharazgató társaságnak, kedélyesen nevetgélve mesélte:
– Képzeljék az urak! Az úton idefelé, az isten háta mögött, távol mindentől, egy kanális meg néhány girhes birka mellett egy paraszt azt hiszi, hogy ahol ő van, az a világ közepe. Micsoda gőg…
A megvidámodott asztaltársaság koccintott, jóízűen heherésztek. Másnap pedig a püspök úr misét celebrált. A világbékét sürgette. Gyönyörű szentbeszédét idézték a hétfői lapok.
