Amikor megláttam a zentai medence szélén, először a hátát pillantottam meg, meg a copfos szőke haját. Elborzadtam, hogy a közelmúltban megtartott zentai nemzetközi női tornára valaki új felfedezettet hozott, de amikor megfordult, rögtön ráismertem Brávik Fruzsinára, ám abban még nem voltam biztos, hogy edzőként érkezett, vagy még mindig valamely magyar csapatot erősíti a 29 éves világbajnok.
Sokan felsóhajtottak: Fruzsi a dunaújvárosi lányokat vezette, s tanítványainak lesz is mit tanulniuk tőle, hiszen világbajnokról van szó, és nem mellesleg ötszörös magyar csapatbajnokról.
Fruzsinával napokig beszélgethettünk, és egy végtelenül közvetlen, vidám fiatal nőt ismertem meg személyében, akit férfi kollégái is nagyra becsülnek. De nem is csoda ez, hiszen termete (181 cm) és vízilabdázóhoz illő kivételesen széles válla tiszteletet parancsol, szakmai tudásáról nem is szólva.
• A krónika szerint 2002-ben született az első nemzetközi eredményed, egy Eb-ezüst. Addig nyilván Dunaújvárosban volt egy fejlődési korszak. Egyáltalán, hogyan kerültél vízilabdaközelbe?
– Kezdetben úsztam, majd a kosárlabda mellett döntöttem, de mivel a strandon lógtunk egész nap, Mihók Attila volt az, aki megkeresett, minden egyes nap odajött, hogy: Muszáj vízilabdáznod! A szüleimet is felkereste, így én is, apuék is beadták a derekukat. Ez 1998 nyara volt, s ott ragadtam.
• Aztán viszonylag gyorsan jöttek az eredmények, korosztályos Eb-érmek, majd a nagy robbanás 2005-ben, amikor világbajnok lettél. Ha jól számolom, azért 3-4 szövetségi kapitányt „elfogyasztottál”!
– Az az igazság, hogy a juniorérmemet az 1983-as születésű társakkal szereztem (Fruzsi 1986-ban született – a szerző megj.), tehát nagyon hamar odakerültem. Már akkor mindenki kacsingatott, hogy akkor most a Fruzsit a felnőttkeretbe is be kell hívni, s ez meg is történt Faragó Tamás révén, tagja letten a 23-as bő keretnek. Ott már komoly volt a dolog, rá is kaptam az ízére, de azért el kell mondani, hogy a juniorcsapatban szerzett élmények miatt volt továbbra is nagy kedvem vízilabdázni.
• Akkor miért nem vettél részt az athéni olimpián?
– Benne voltam a 18-as keretben, de a 13 közé már nem fértem be. 2004 után viszont több idősebb csapattag felmondta a válogatottságot, én meg jó helyen voltam jó időben.
• Ahogy a honlapokat böngésztem, azt állapítottam meg, hogy a felnőttválogatottban igazából csak mintegy négy évet töltöttél. Nekem egy kicsit hiányérzetem van ennek kapcsán…
– 2009-ben volt egy vállműtétem, s 2010-ben, amikor már Petrovics Mátyás volt a szövetségi kapitány, én döntöttem úgy, hogy elég. Egy kicsit besokalltam, úgy éreztem, hogy valamit el kell engedni. Hoztam egy nehéz döntést, s tavasszal lemondtam a válogatottságot. A klubcsapatomban továbbra is jó volt, de az egész állapotot nem szerettem már, így visszatekintve is jó döntést hoztam, nem bántam meg. Amikor el tudtam engedni, tulajdonképpen akkor kezdtem el szeretni igazán a vízilabdát.
• Még Godova Gábornál történt, hogy 2008-ban Bujka mellett döntött. Ti a klubban csapattársak voltatok. Nem okozott ez súrlódást?
– Jóban voltam Barbival, mert érkeztekor én segítgettem. A csavar annyi volt, hogy 2005-ben a vb-keretből lemaradt, mert német állampolgársága miatt nem volt még annyit a magyar csapatban, amennyit a FINA jónak látott, így nem jöhetett velünk. Ezt még nem beszéltem meg vele, de egyébként nem volt semmi rossz közöttünk.
• A Dunaújvárossal 2002-től 2009-ig uraltátok a mezőnyt. Melyik bajnoki címedre vagy a legbüszkébb?
– Ha a Honvéd elleni döntőre gondolok, még most is kiráz a hideg, olyan jó pillanatok voltak azok. 2009-ben ugyanis abszolút nem mi voltunk a bajnokesélyesek, hiszen a Honvéd hét kezdőemberéből hat válogatott volt. Az a győzelem nagy élménynek számít!
• Volt edződ, Mihók Attila egyszer azt nyilatkozta, a csapat legnagyobb erősítése az, hogy megtartotta Brávik Fruzsinát.
– Erre nem is emlékszem! Egyébként elég fiatalon csapatkapitány lettem, ez pedig elég nagy felelősség. Nem tudom, valahogy mindig olyan vezéregyéniség-fajta voltam, a lányok is szívesen jöttek hozzám tanácsért a vízben és a parton is.
• A te pályafutásodban is volt egy olyan pillanat, amikor külföldre igazoltál.
– Már fiatalabb koromban nagyon sok lehetőségem volt külföldre szerződni, de mindig nemet mondtam. A Los Angeles és a Michigan is fizette volna az egyetememet, de én nem mentem. Nagyon szerettem a Dunaújvárosban játszani. 2010 májusában úgy döntöttem, hogy abbahagyom a vízilabdát, augusztusban pedig felhívtak Franciaországból, hogy „gyere, neked itt nem lesz olyan nehéz”. Jó volt az ajánlat, de igazából én a nyelvtanulás miatt döntöttem úgy, hogy kimegyek. Két év Franciaország következett. Jó volt, de elég volt.
• A tizenvalahány évvel ezelőtti női vízilabda összehasonlítható-e a mostanival?
– Visszanézve a régi meccseket, a mai vízilabda elképesztően felgyorsult. A mezőny is sokkal erősebb, de ez nagyon jó.
• Edzőként mi a mottód?
– Az az igazság, hogy még gyerekcipőben járok mint edző, most tanulgatom ezt a szakmát. Különböző korosztályaim vannak, s nagyon másként kell velük bánni. Nagy a feladat és a felelősség, hiszen egész utánpótlás-nemzedéket bíztak rám. Remélem, ki tudok majd hozni valamit a dologból. Egyvalamit azonban látok: nagyon sokat be kell pótolni a lányokkal, mert az úszástól a technikáig jócskán elmaradtak. Lesz edzés jócskán, meg meccsek is.
