A múlt héten megkísérelt sikertelen államcsíny reflektorfénybe állította Törökországot.
Már azért is, mert maga a kísérlet és annak meghiúsulása, az, hogy egyrészt akadt erő, amely államcsínyt próbált végrehajtani, másrészt, hogy tömegek mozdultak meg a rendszer megvédésére, de leginkább az, hogy Erdogan mindezt az ellenzékével való leszámolásra használta fel, megvilágította az ország belpolitikai helyzetét. Az pedig, hogy az államcsínykísérlettel még az USA-t is meggyanúsították, utalt arra a gubancra, amely előállt az ország külpolitikájában. Mi ezzel foglalkoznánk.
Nem olyan rég még egyszerűnek és érthetőnek tűnt a törökországi helyzet. Recep Tayyip Erdogant, az Igazság és Fejlődés Pártjának vezetőjét megfertőzte az örökös hatalom láza, amelyről azt hittük, hogy csak a rendszerváltás országainak vezetői között terjed. Azután, hogy 2002-ben megnyerte az előrehozott választásokat, egymás után három mandátumra lett miniszterelnök, majd köztársasági elnökké választtatta magát. Azzal a nem titkolt céllal, hogy az alkotmány módosításával bevezetteti az elnöki rendszert, amely az elnök kezébe adja a legfőbb hatalmat.
Akkor még azt hitte, hogy céljának eléréséhez elegendő két eszköznek a bevetése. Egyrészt ő akart lenni az a török vezető, aki a belpolitikában a fejkendőviselet tilalmának törlésével és az alkoholos italok reklámozásának betiltásával kezdve – fokozatosan leépítve a modern Törökországot megteremtő Atatürk vívmányait – fontosabb szerephez juttatja a vallást. (Kiváltva a hadsereg bizalmatlanságát is.) Másrészt képviseli a neooszmanizmusnak elkeresztelt irányzatot, amelynek lényege: úgy próbál középhatalmi szerepet játszani, hogy nagyobb befolyásra tesz szert abban a térségben, amelyre az Oszmán Birodalom kiterjedt. Ebbe a koncepcióba belefért, hogy megbékél az ország kurd kisebbségével.
Ezt a koncepciót azonban megbontotta két körülmény. Belpolitikában az, hogy a 2015. évi választásokon – minden erőfeszítése ellenére – pártja nem szerezte meg az alkotmány módosításához szükséges kétharmados többséget. A külpolitikában pedig az, hogy az Iszlám Állam feltűnése bonyolította a világpolitikai helyzetet. Ebben a helyzetben a belpolitikában még egyértelmű volt a tennivalója: ismét ki kell éleznie a kurd kérdést. Részben azért, mert – sajnos – a tömegek megdolgozásában a félelem szítása és az ellenség elleni uszítás hatásosabb, mint a béke. Részben azért, mert a Népi Demokratikus Párt nevű kurd párt 59 képviselője mandátumának megszerzése vezet a kétharmados többséghez. (A terrorizmus támogatásának vádjával már 50 képviselő mandátumát függesztették fel.) Külpolitikában azonban ehhez a „hol meleget fúj, hol hideget fúj”, vagy egyszerre fújja mindkettőt taktikára volt szükség.
Ez a taktika legvilágosabban megmutatkozik az Oroszországgal való viszonyban. Kezdetben úgy látszott, a középhatalmi szerephez meg a tömegeket felsorakoztató fenyegetettség érzésének megteremtéséhez elegendő, hogy kiélezi a viszonyt Oroszországgal. Ezért nem elégedett meg azzal, hogy lelőtték az orosz repülőgépet. (Már azért is, mert az orosz bombázás nemcsak megszilárdította a Törökország által legfőbb ellenségnek tartott Aszad uralmát, hanem sújtotta az általuk támogatott türkméneket is.) Az oroszok által támogatott Örményországgal szemben Azerbajdzsán támogatásával háborús feszültséget teremtett Hegyi Karabah körül is.
Ez a lépés azonban keményen visszavágott: az orosz ellenlépések érzékenyen sújtották az ország gazdaságát. Elsősorban a turizmust, amely a négy tengerrel és 8300 kilométernyi tengerparttal büszkélkedő ország fontos gazdasági ága. (Az év első öt hónapjában érkező 8 millió turista 23 százalékkal kevesebb a tavalyinál, mert az orosz turisták 90 százaléka elmaradt, éppen akkor, amikor a terrorizmus veszélye miatt 31,5 százalékkal kevesebb német és 29 százalékkal kevesebb brit érkezett.) De a kiviteli tilalom is érzékeny csapás volt, hisz Oroszországba ment a zöldségfélék kivitelének 30–50, sőt a paradicsom kivitelének 57,7 százaléka.
Ezért Erdogan hirtelen taktikát változtatott. Menesztette leghűbb szövetségesét, Ahmet Davutoglu miniszterelnököt, aki nemrég még azzal dicsekedett, hogy személyesen adott parancsot az orosz repülőgép lelövésére. Bocsánatot kért Putyintól, és kárterítést ígért a megölt orosz pilóta családjának. (Az orosz turistákat szállító első repülőgépek már meg is érkeztek.) Ebben az esetben azonban még aránylag világos a helyzet: a tegnapi ellenség barát lett, mert ezt követelték a sürgető körülmények. A többi ország iránt azonban még ennél is bonyolultabb a helyzet: nem tudni, Törökország mikor és hol tekinti őket barátnak, és mikor és hol lát bennük ellenséget.
Látszólag legegyértelműbbnek tűnik az USA-val való viszony: az amerikaiak a legfontosabb szövetségesek. Ugyanakkor azonban Törökország nem egyszer demonstrálta már, hogy nem egyszerű csatlós, aki hűségesen teljesíti Washington kívánságát. Ezen túlmenően egyenesen ellenségnek tekinti az USA-t, mert az az Iszlám Állam elleni harcot tekintve fő feladatnak tartja a kurdok segítését. Hasonlóan egyértelműnek tűnik, hogy Irán és Izrael a legnagyobb ellenség. Irán azért, mert a szunnita törökökkel szemben a siíták védnöke. Izrael a hagyományos mohamedán szempont mellett azért, mert az izraeli kommandók megtámadták a Gazába tartó török szállítmányt. Mégis szövetséges viszonyban van Iránnal, mert ott is vannak kurdok, közös vetélytársuk Szaúd-Arábia, és közös terveik vannak a gázszállítással kapcsolatban. Izrael felé pedig kezdeményezte a megbékélést. De még Szaúd-Arábia esetében sem világos, hogy mikor szövetséges és mikor vetélytárs.
