Kevés olyan betegség van, amelynek metamorfózisa oly sokrétű, mint az epilepsziáé. Azokat a személyeket, akik váratlanul összeesnek, nemegyszer sérüléseket is szenvedve, habzó szájjal, görcsökben rángatózva percekig eszméletlenek, az egyiptomi és a babiloni kultúra szentként tisztelte. Az orvoslás nagy „rendet- rakója” Hippokratész, aki leírta ugyan, hogy nincsenek szent betegségek, minden bajnak természeti oka van, kezelést is ajánlott, de az emberi feledékenység bölcsője, a középkor, megtette hatását. Egy 1494-ben kiadott kézirat a boszorkányüldözésről, amelyet a pápa felkérésére egy névtelen szerzetes vetett papírra, az epilepsziát határozottan a boszorkányok fő ismérvei közé sorolta, s ennek a szerencsétlen utalásnak a feljegyzések szerint mintegy 200 000, főleg nőszemély látta a kárát, vesszőzés, kínvallatás vagy máglyahalál alakjában.
A több száz éves társadalmi kirekesztésnek még ma is megtalálhatók a nyomai: Angliában 1970-ig tilos volt az epilepsziás betegeknek házasságot kötniük, színházba, étterembe nem mehettek, 1956-ig Amerikában még dívott az epilepsziások sterilizációja. Habár közismert az epilepsziában szenvedő betegeknek a névsora, amely bárkiben tiszteletet ébreszt, hiszen Julius Caesar, Nagy Péter cár, IX. Pius pápa, Dosztojevszkij, Nagy Sándor, Van Gogh, Moliere, Alfred Nobel, V. Károly, Szókratész, Hemingway, Thomas Mann, a mi Karinthy Frigyesünk vagy a költő, Lord Byron is szerepel rajta. Az évszázados társadalmi diszkrimináció utóhatása ma is parázslik. A munkaadók még ma sem szívesen alkalmaznak ilyen betegeket, és érezhető az előítélet a társadalmi körök minden mozzanatában. Az Egészségügyi Világszervezet február 14-ét amiatt jelölte e betegség világnapjává, hogy enyhítsen ezen a káros közhiedelmen, amely sok esetben nagyobb szenvedést okoz a betegeknek, mint maga a roham.
Hans Berger német pszichiáteré az érdem az epilepszia gyökereinek feltárásában. Műszere, az elektroenkefalogram segítségével kimutatta, hogy a roham az agyban történő váratlan kisülések következménye. Sikerült behatárolnia a kisülések pontos helyét is, ezzel megalapozva a műtéti gyógykezelés alapjait. Még manapság is sokan csak az eszméletvesztésre, a habzó szájra és a test izomgörcsökben vergődő formájára gondolnak az epilepszia hallatán, holott a mai kezelésnek köszönhetően ma már igen ritka az ún. „nagyroham”, amiként a cukorbajos eszméletvesztés is párját ritkítja. Ma már nyugodt szívvel elmondhatjuk, az egykori „nyavalyatörést”, az epilepsziás kórt olyannyira sikerült megszelídíteni, hogy viselőinek nem kell diszkriminációt szenvedniük sem a családban, sem a munkahelyen, de az emberi kapcsolatok normális kiépítésében sem. A ma ismeretes gyógykezelés következetes alkalmazása a betegek 70-80 százalékát rohammentessé teszi. A lakosság 1, a gyermekek 1-2 százalékát érinti még ma is ez a jól gyógyítható, de teljesen ki nem gyógyítható betegség.
Hosszú utat járt be a rohamok megszüntetésének kísérlete. Caesart a gladiátorok vérével itatták, Dosztojevszkijnek az európai utazgatást javasolták, a 19. században pedig a szexuális aktivitást igyekeztek brómmal csökkenteni. 1960-tól felgyorsult a gyógyszerkutatás, ma 15–20 fajta gyógyszer ismeretes, amelyeknek a rendelése és kombinációja szigorúan egyedi. A betegség gyógyításában ne alkalmazzuk az alternatív medicina módszereit, esetleges kivételt képez a ketogén diéta, de azzal se éljünk képzett dietetikus nélkül. Az epilepsziás betegek ma már nem másodrendű egyének. A felmérések azonban sajnálatos módon azt mutatják, hogy a megrögzött előítéletek miatt csak minden második epilepsziás betegnek sikerül úgy-ahogy beilleszkednie a környezetébe.
