Egy olyan témához szeretnék közelíteni kedves olvasóimmal karöltve, amely a középkor nagy orvosa, Paracelsus halála óta (1541) ritkán látogatott terület. A betegségeknek sokféle okuk lehet – mondotta Paracelsus –, de mind visszavezethető egyetlenre: az ember teste nincs harmóniában a lelkével. Elgondolása halála után elsorvadt, megmaradt elemeit végképp elfeledtette a felvilágosodás korának nagy előhírnöke, Francis Bacon (1561–1626), s az a gyógyítási terület, amely felé Paracelsus mutatott utat, manapság Európában, mondhatnánk, teljesen eltűnt.
Az intenzivista és a hit
Életem jó részét – negyven évet – az orvosi hivatáson belül olyan munkahelyen töltöttem, amelynek homlokzatán az „intenzív terápiás osztály” felirat jelezte, hogy az a hely a legsúlyosabb betegek menedéke, akik már a klasszikus osztályokon nem remélhettek gyógyulást. Felszereltség tekintetében első helyen álltunk a kórházban, állandó, 24 órás műszeres-monitoros megfigyelés alatt tartottuk betegeink szív- és légzőszervi működését. Gyógyszereink a 90-es évek legsúlyosabb politikai válsága idején is kevésbé hiányoztak, mint a kórház többi osztályán. Szakmai felkészültségben élen járó ápolóink körülményes válogatással kerültek ki a pályázati körökből. Ennek ellenére a halandóság megközelítette a 35 százalékot, aminek súlyával nehezen birkóztak meg alkalmazottaink, és gyakran kérték az áthelyezést könnyebb területre. Kezdő orvos koromban még találkoztam a kórházban beteggondozó apácákkal, türelmük, kitartásuk mély nyomot hagyott emlékezetemben, de hamarosan hatóságilag eltiltották őket a kórházi munkától. Kérdésemre az akkori igazgató röviden az arcomba vágta: „Vallásilag befolyásolták a betegeket.” Rövid idő múlva megtiltották a lelkészek beteglátogatását is az osztályokon. A kórházigazgató szigorú tekintete óva intett a további kérdések feltevésétől, habár vallásos neveltetésem semmi rosszat nem látott az imára tanításban és az együtt imádkozásban, különösen nem a szenvedő emberek körében. A hitet és a vallást azonban szigorúan kizárták az egészségügy hatásköréből. Ma is hallom az orvosi egyetemen unalomig ismételt freudi felismerést, mely szerint a „vallásosság nem más, mint kivetítés a primitív gyermeki állapotra”, „az infantilis (fejlődésben visszamaradt) tehetetlenség velejárója”, „menekülés”, „regresszió” stb. Mandel, a hírhedt agykutató pedig egyenesen az agy egy bizonyos része, a temporális lebeny betegségének nevezte a vallásos érzelmeket. Amikor a társadalomban ilyen kizárólagos, arrogáns felfogás uralkodik, és ilyen szűklátókörű nevelést erőltet az értelmiségi rétegre, nem kell csodálkoznunk, ha egyes kommunista országokban az elkötelezett, hívő emberek pszichikailag összeomlottak és zárt osztályokra kerültek. A kommunizmus sohasem engedélyezte az alternatívákat, gyűlölte és üldözte a másként gondolkodókat. Arról például nem történt említés, hogy a hit és a tudomány bizony igen jól megfért egymás mellett az emberiség történetében. Elkötelezett, hívő ember volt, hogy csak néhányat említsek, Ambroise Pate (1510–1590), a sebészet úttörője, Edward Jenner (1749–1823), akinek a himlő elleni védőoltást köszönhetjük, James Paget (1814–1899), a róla elnevezett betegség felfedezője és még sokan mások.
Mint kórházi orvos magam is tapasztaltam, hogy azok a betegek, akiknek alkalmuk adódott a fohászkodásra, különösen a társas imádkozásra, nagyobb önuralommal, a megbékülés áldásos nyugalmával tekintettek a jövőbe, még akkor is, ha a betegségük kimenetele, súlyossága folytán, kérdéses volt. Cselhez kellett sok esetben folyamodnom, ha a páciens kifejezetten kérte tőlem a lelkészi látogatást. Civilnek, rokonnak álcázva engedtünk papokat a betegágy mellé, s megkértük őket, váltsák egymást, ha másképpen nem megy, hát más történelmi egyházak lelkészeivel, így tévesztve meg a személyzet körében lapuló besúgókat. Ez a módszer valóban funkcionált, egészen az 1980 évekig, amikor enyhült az egyházak iránti bizalmatlanság.
Egy megakutatás eredményei
A tapasztalataimnak köszönhetően tehát korán felismertem a hit és az egészség összefüggését, a tudományos kapcsolatra azonban csak az 1990-es évek végén találtam igazolást, amikor kezembe került egy angol orvosi folyóirat, a Psychology and Health, amelynek minden tudományos igényt kielégítő adatait ma is őrzöm. Igen alapos, mintegy tizenöt évig tartó vizsgálódást folytattak a szerzők negyvenöt kórházban, 93 675 önkéntes, 50 és 79 év közötti személy részvételével. Arra szerettek volna választ kapni, hogy a bibliai hit és a gyakorlása pozitív hatással van-e az ember szervezetére, egészségére. A kérdőíveken szereplő számos kérdés között megtalálható volt: „Rendszeresen jár istentiszteletre?” Már ettől a kérdéstől is elállt a tudományos világ lélegzete, az eredménytől pedig még inkább. A vizsgálódás eredményéből ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a hitüket, vallásukat rendszeresen gyakorlók és hetente legalább egy istentiszteleten, misén részt vevők között sokkal kevesebb volt a súlyos beteg, mint azoknál, akik Isten igéjét nem fogadták be. Könnyebben gyógyultak, és sokkal magasabbak voltak a túlélési esélyeik. Egyértelműen kimutatta a tanulmány, hogy az imádkozók nyugodtabban viselték a kórházban eltöltött idő kellemetlenségeit, ellenállóbbak voltak a stressz okozta káros hatásokkal szemben, s ennél fogva jobb közérzetnek és mentális egészségnek örvendhettek. A hit szerepe bizonyítást nyert egyebek mellett az immunrendszer erősítésében, a rákos betegek ritkább elhalálozásában, valamint a kockázati tényezők, a dohányzás (azok között, akik rendszeresen jártak keresztény összejövetelekre, és rendszeresen imádkoztak vagy olvasták a Bibliát, kilencszer kevesebb dohányzó volt az adatok szerint), az elhízás, a mozgásszegény életmód kiküszöbölése révén, a hazánkban is hatalmas népegészségügyi jelentőséggel bíró szív- és érrendszeri betegségek ritkább előfordulásában. A felmérés eredménye szerint a magas vérnyomás kockázata 25%-kal alacsonyabb azok között, akik rendszeresen járnak templomba/gyülekezetbe, és naponta imádkoznak vagy olvassák a Bibliát. Itt tehát együtt érvényesül a mély személyes elkötelezettség és a hit közösségben megélt formája. A vizsgálat eredményeként a szerzők azt közlik, hogy az eredményességet nézve minden tekintetben különbséget találtak a két csoport között. Például a mesterséges megtermékenyítés sikeressége a „közbenjáró imádkozók” csoportjában 50% volt, ami kétszerese (!) a kontrollcsoport eredményének. Az utóbbi csoportban mindössze feleannyi, 26% volt a sikeres megtermékenyítés.
Végül is van-e köze a hitnek az egészségünkhöz?
A fenti eredmények arról tanúskodnak, hogy a hit, amely lényegében nem más, mint szilárd lelki eltökéltség valamiben, ami materiálisan ki nem mutatható, igen hatékony a gyógyulásban. A tökéletes tisztánlátáshoz azonban még hiányzik néhány nagyfokú, több évet igénylő kivizsgálás. Sajnos hiába kerestem a legújabb orvostudományi közlések között, nyomára felhasználható újabb közlésnek nem akadtam. Amint már említettem, a felvilágosodás hírnökének, Francis Baconnek a fellépésével, aki kijelentette, „ a tudás az egyedüli hatalom”, foszlani kezdett a test, a lélek és a szellem egysége. A test és a lélek harmonikus együttműködésének szétszaggatott kapcsolata azóta sem tudott helyreállni. Akadályozta a kommunizmus tömör sötétje, újabban pedig korlátozza a csupán egyéni érdekeket szentesítő ultraliberalizmus Európát befödő árnya, amely nem kisebb rombolással fenyegeti az embert testi-szellemi létében, mint egykor a dinoszauruszok világát kiirtó meteor becsapódása utáni fénytelenség. Mit mondhatok tehát orvosi elkötelezettségem jegyében a hit és az egészség szerepéről? Újabb statisztikai eredmények hiányában nem sok, amivel olvasóimnak szolgálhatok, de mai ínséges világunkban nem is kevés. Egyet bizonyosan állíthatok: a hit egészségmegőrző és -támogató szerepe a múltban is, ma is vitathatatlan, szükséges a ma emberének, aki a világűrt ostromolja, hogy lelki létének isteni szállásán megnyugvást találjon, és a testi-lelki kapcsolatot naponta újraélje. „Összeforrni csak a tisztaság tud” ( Müller Péter), és ez egyaránt érvényes testi és lelki mivoltunkra. Végeredményben egy az igazi kérdés: a tested templomnak tartod, vagy pedig telhetetlen porhüvelynek?
