A harmadik évezred első évtizedében megkezdődött egy letisztulási folyamat, amely érezteti hatását életünk minden szögletében. Gondoljunk csak az Európai Unióban zajló változásokra vagy az önön hatalmuktól megrészegült bankok világában észlelhető kijózanodó viselkedésre. Nem mentes ettől a jó értelemben vett, és felette kívánatos folyamattól az iskola-, a jogrendszer, de – a kaptafánknál maradva – az új évezredbe oly nagy önérzettel átlépő egészségügy sem.
A múlt századból öröklött és véglegesnek hitt orvosi szemléleten olyan mély sebeket ütöttek az új meglátások, hogy már-már az orvostudomány minden területét átfogó revízió tűnik ésszerűnek az örökös foltozgatás helyett. Ennek a valamiféle rendteremtésnek, akarva-akaratlan, hamarosan eljön az ideje, akárhány lövészárkokkal veszik magukat körül és próbálnak védekezni az idő által kikezdett konzervatív körök. Döntéskényszerbe került például az a felfogás, hogy az orvostudomány elefántcsonttornyára újabb emelet építhető, illetve bejárata továbbra is hermetikusan ellenáll idegen szemek, fülek, és főképpen a köznépi megértés előtt. Eleven példa erre az akadémikus orvostudomány javuló viszonya az alternatív medicinával szemben. Ma már mindenki előtt világos, hogy a további hűvös távolságtartással, agyonhallgatással előbb-utóbb zsákutcába terelheti egyes ágazatainak egzisztenciáját. Az újabb ismeretek előretöréséhez és értelmezéséhez igyekszik szerényen, de állhatatosan hozzájárulni a Magyar Szó olvasói számára az újságírók és az orvosok egy kis csapata. Az igen eltérő, néha egymásnak elletmondó közlemények értelmezése és felelős összegezése nem triviális feladat, a felkészültség ellenére sem. Ennek jegyében születtek az én írásaim is például a probiotikumokról, a kávé újraértékeléséről, az alternatív medicináról, a D-vitamin korszerű szerepéről – valamiféle rendteremtés kísérletével, az informatika sodró áradatának valamiféle mederbe tereléseként.
A fenn említett letisztulási folyamatként már jó néhány éve folyik a csata két kenyérfajta, a fehér és a barna (integrális) között – erről szólnék most. Ennek a vetélkedésnek pillanatnyilag szenvedő alanyai jobbára az átvert fogyasztók, haszonélvezői pedig azok a pékek, akiknél a professzionális becsület nem üzlettárs. Azok történetesen, akik szenvtelen hangon integrális (integrális = teljes, ép, hiánytalan.) áruként kínálják a kávéval vagy jobb esetben malátával színezett péksüteményeiket, kenyerüket, többszörös árat fizettetve mesterségesen barnított termékeikért. Lehet, a hibás politika kényszeríti őket, talán sokszor a megélhetésük forog kockán, akkor is ez a módszer nem nevezhető másnak, mint csalásnak és átverésnek.
A FEHÉR CIPÓ MELEGÁGYA A SZEXUÁLIS BUJÁLKODÁSNAK?
A magyar ember a kenyér szeretetét és tiszteletét a mai napig őrzi, és erre neveli gyermekeit is. A kenyér, amelyet Jézus belefoglalt mindennapi imádságunk gerincébe, megérdemel egy rövid történeti betekintést a múltba, de az újabb tények megértése is megkíván egy röpke múlt-utazást. Tulajdonképpen a fehér kenyérnek nincsen hosszadalmas múltja, hiszen a sumerok, az óegyiptomiak, az ókori görögök és a rómaiak, nem különben honfoglaló magyarjaink is, a táplálkozás tekintetében akár a mai szempontok alapján egészséges életet éltek. Asztalukon a sokfajta gyümölcs, tejtermék, vadhús, szárnyas, és az egzotikus madarak mellett a teljes kiőrlésű kenyér is helyet kapott. Ez a helyzet a lakosság körében, néhány ritka kivételtől eltekintve, nem változott a 19. század elejének nagyméretű ipari forradalmáig, amikor is a gőzmalmok megjelenésével a búzaszemből sikerült tiszta fehér lisztet kinyerni, a korpa és a csira elkülönítése révén. Magyarországra 1841-ben, egy nyugati útját követően Széchenyi hozatta az első fehér liszt előállítására alkalmas malomhengereket. Ezzel a fehér kenyér a lakosság nagy része számára hirtelen hozzáférhetővé vált, és innen kezdve kialakult egy ma is uralkodó felfogás, hogy a ropogósra sütött, aranysárga héjú, hófehér bélű, domborúra kelesztett, egyéni illatú, lyukacsos szerkezetű kenyér helyettesíthetetlen asztalunkon. A legkorábbi ellenvélemény megfogalmazója egy presbiteriánus pap, Sylvester Graham volt, aki 1830-ban New Jersey templomának szószékéről elsőként szólalt fel a városokban egyre inkább népszerű fehér lisztből készített kenyér ellen, abból a téves eszméből kiindulva, hogy a korpától és a búzacsírától megfosztott fehér cipó a hús, alkohol, kávé, tea és a fűszerek mellett melegágya az elharapódzó szexuális bujálkodásnak. Kalóriaszegény diétára szorította volna tehát S. Graham a híveit, amiért a hentesektől és a pékektől megkapta a „élelmiszerek gyilkosa”, avagy „a korpa és sütőtök költője” gúnynevet.
VALAMI HIÁNYZIK A FEHÉR KENYÉRBŐL
Manapság a pékek graham kenyér és graham keksz névvel illetik találmányát, s ezzel létrejött a történelmi kibékülés a két fél között. Sylvester Graham próbálkozásai után több mint 100 éves csend honolt a táplálkozástudományban. A kutatók alacsonyrendű munkának tartották az étellel-itallal való foglalkozást, egy ember, dr. Werner Kollath német táplálkozástudós kivételével. Ez a szenvedélyes kutató-orvos többek között azzal lepte meg a világot, hogy laboratóriumában a tiszta fehér kenyérrel táplált patkányok gyorsan elpusztultak, a barna kenyeret fogyasztó társaik pedig vidáman éltek tovább. Szemlátomást – mondta Kollath – valami nagyon értékes dolog hiányzik a fehér kenyérből. Ő volt az első, aki e hiányra rámutatott, és „vitálanyagoknak” (az élethez nélkülözhetetlen anyagok) nevezte el a fehér kenyérből kirekesztett, az élethez nélkülözhetetlen anyagokat. A táplálkozástudomány – és ezen belül a kenyér, mindennapi táplálékunk – újraértékelése most éri virágkorát. Hol tart a tudomány manapság a fehér, illetve a barna kenyér frontján, valóban nélkülözi az élethez annyira fontos anyagokat a frissen sült fehér cipó? – ezt szeretném összefoglalni egy következő írásomban.
