Ma már kevésbé ingoványos talajra lépek, ha be akarom mutatni a nátrium-klorid, az étkezési só, még ismertebb nevén, a konyhasó általánosságban elfogadott tudományos szemléletét egészségünkre nézve. Itt is, akár sok helyütt, a 30-40 éves alapigazságként meghonosodott doktrínák bizonytalanná váltak és felette sok sebből véreznek. Napjainkban már – példaként mondom – elfogadhatatlan a korábbi fehér-fekete meghatározás, hogy ha valaki szív- és érbetegségben szenved, várandós, vagy hipertóniája van, az orvos tanácsa egyértelműen a só nélküli diéta. Már a kérdés megközelítése is többpólusú, a terápiás meghatározás pedig még szerteágazóbb.
A só történelmileg régi társunk, a kőbaltánál is régibb. Bizonyosan jelen volt az ősember barlangjában, bizonyítottan az egyiptomi fáraók asztalán, a bibliából pedig emlékezetes Jézus üzenete, amikor így szólítja tanítványait: „ti vagytok a föld sója”. Ezzel a jelzővel utasítja az apostolokat tanításának megőrzésére, hiszen a sót akkoriban fontos tartósítószerként használták. A Bírák könyve a bibliai Sikem városról írja: „És Abimélek egész nap vívta a várost, mígnem bevette a várost, és a népet, mely benne volt, leölte: a várost pedig lerombolta, és behinté azt sóval”. A középkori krónikák egyébként úgy tudják, hogy Attila 452-ben szintén lerombolta, és sóval hintette be Padovát, ahogy Barbarossa Frigyes is tette Milánóval 1162-ben. Karthágót felszántatta a római hadvezér Scipio, és sóval hintette be földjét. Amikor sóbányát fedeztek fel a germán törzsek lakhelyének közelében, a római cézárok évtizedekig háborúztak érte. Minden út Rómába vezetett akkortájt, de leggyorsabban a legszélesebben és legrendezettebben, a via Salarián, a Só-úton lehetett eljutni a császárvárosba. A papoknak az áldozati állatok testét sóval illett behinteni, az igényesség, akár az ellenség felgyújtott lakóhelyének földjét, a végleges megsemmisítés jelképeként. Az ember féktelen gyűlöletét és mélységes hálaadását egyaránt a sónak segítségével mutatta ki, amelyből akkortájt 1 uncia, 1 uncia aranyt ért.
Az iparosodás itt is gyorsan pontot tett a só aranyhoz mérhető értékére. Bár nélküle továbbra is elképzelhetetlen a földi élet akár növényről, állatról vagy emberről szólunk, de hozzájutni a technika fejlődésének hála, egyszerű és olcsó lett.
A sóvita
Ma már tudjuk, mindennapi sóbevitel nélkül, az élet fenntartása elképzelhetetlen. Só és víz nélkül az élet nem alakulhatott volna ki. Nem hiába 70 százalékát testünknek a víz alkotja, s a Föld ugyanennyi százalékát borítja víz. A vízháztartást pedig jószerivel a természet a nátrium-kloridra bízta, azon belül is a nátriumra. A só tartja egyensúlyban testünk hőmérsékletét, a káliummal karöltve irányítja sejtjeink működését, felelős a sejtek közötti idegkapcsolat fenntartásáért, őrzi izmaink, csontjaink egészségét, de szellemi információ-hordozóként gondolataink és érzelmeink is a sónak alárendeltjei. Ismert számunkra antihisztaminikus hatása, ami nélkülözhetetlenné teszi az asztma és az allergiás betegségek elleni harcban. Újabban rámutattak a tumorellenes hatására is. A só szerepének teljes körű felismerése az emberi egészség egyensúlyának fenntartásában egyre bővül, a közeljövő újabb meglepetések várhatók ebben a tekintetben. Ami viszont vita tárgya, az a sófogyasztás napi mennyiségének alsó és felső határa. Vérünk mintegy l%-ban tartalmaz konyhasót. Mivel vízvisszatartó tulajdonsággal bír, alapfeladata szervezetünk vízháztartásának fenntartása.
Értelemszerűen, mivel megköti a vizet, ha több sót fogyasztunk a kelleténél túlzott vízmennyiség gyűlik fel testünkben, ami nemcsak nagyobb vérbőséget, hanem esetenként a máj, az izmok, a belek szöveteinek károsodását is okozza. A közvetlen hatás a vérnyomás emelkedése és a létfontosságú szervek megbetegedése lehet.
Ellentétes vizsgálati eredmények
Mennyi a naponta ártalom nélkül bevihető sómennyiség? Vajon a vese képes megszabadítani a felesleges vízmennyiségtől vérünket minden esetben, vagy sem? E kérdések körül folyik a vita több évtizede. Homlokegyenest ellenkező vizsgálati eredmények jelentek meg a tudományos folyóiratokban, amelyeknek értelmét még torzították a szenzációra éhes bulvárlapok. A heves szócsata során két egymással kibékíthetetlennek tűnő tábor alakult ki. Míg az egyik oldal szinte vallásos buzgalommal igyekezett rávenni a törvényhozókat a só csökkentésére az élelmezési cikkekben, azt állítva, hogy ezzel százezrek életét mentik meg a szélütéstől és az elhízástól, az ellentábor nemcsak ellenezte ezt, hanem egyenesen népirtásnak tartotta a só bármilyen csökkentését étrendünkben. A közvélemény (az orvosokkal együtt) a 20. század elejétől nyugtalanul, és némi megrendüléssel a tudományos világ szavahihetőségében, figyeli e két ellentétes tábor kíméletlen csatározását. A harmadik évezred első évtizedében beindult letisztulási folyamat ezt a területet is átfésülte. Úgy tűnik, a legutóbb lezárult több országos nagyságú felméréssel, és az ezzel kapcsolatban a dubaji Szív Világkongresszuson ez év áprilisában elhangzott értékelésekkel, sikerült megnyugtatóan lezárni a majd évszázados vitát. Az említett megfigyelések lényegbevágó, és közérthető végeredményeivel szeretném megismertetni olvasóinkat egyik következő írásomban.
