Fogyatékkal élő gyermekek, fertőző betegségekben szenvedő felnőttek, műtétre, diagnosztikai kivizsgálásra váró páciensek – betegek ezrei nem, vagy nem a megfelelő módon kapják meg a szükséges ellátást a szerbiai egészségügyben. A kiszolgáltatottságra, bizonytalanságra, az emberi méltósághoz és az egészséghez való jog sérelmére az ellátásban számos példát találhatunk. Pedig a páciensnek tájékoztatást kell/kellene kapnia betegségéről, kezeléséről, nem kellene eltűrnie a megalázó bánásmódot, joga van az egészségügyi ellátáshoz, az emberi méltósághoz, az önrendelkezéshez, az orvosi titoktartáshoz, az ellátás visszautasításához.Ha tudjuk is mindezt, tenni, szólni nem tudunk, vagy nem merünk – saját érdekünkben. A magára hagyott beteg feszült, elégedetlen, elkeseredett, fokozottan érzékeny és sérülékeny. Gyakran érzi úgy, hogy az egészségügyi személyzet nem megfelelő hangon szól hozzá, nem kap tőle elegendő törődést, figyelmet, nem tájékoztatják kellőképpen egészségi állapotáról: vagyis sérülnek jogai. Éppen az ilyen, betegeket érintő és helyben is orvosolható panaszok kivizsgálására hozták létre nyolc évvel ezelőtt a betegjogi képviselet intézményét.
Sok hűhó semmiért
A 2005 óta érvényben lévő egészségvédelemről szóló törvény szabályozza a betegek alapvető jogait, beleértve a panasztétel jogát is, az idevágó rendelkezések azonban szűkszavúak és nincsenek részleteiben kidolgozva. Országszerte mintegy 330 személy látja el a betegjogvédő feladatot, illetve segít a páciensek eligazodásában vitás ügyeik rendezésekor – egyszóval igyekszik megkönnyíteni a párbeszédet a beteg és az egészségügyi intézmény között. Vitathatatlan, hogy összetett, sokrétű tevékenységről van szó, melyhez nemcsak szakmai felkészültség, hanem megfelelő empátia is kell: emberismeret, a beteg kiszolgáltatottságának, traumatikus lelki állapotának a megértése stb. A nyolc év tapasztalatai azt mutatják, hogy egy-egy betegjogvédőhöz évente átlagosan 10 panasz érkezett, többségük a hosszú várakozási időre, az egészségügyi személyzetnek a nem méltó magatartására vonatkozott. A Klub zdravlje nemkormányzati szervezet képviselői szerint a betegjogvédő intézményét azért találták ki, hogy eltérítsék a polgárokat a panasztételtől, a Pravo na zdravlje egyesületben pedig azon a véleményen vannak, hogy az egész dolog értelmetlen, hiszen sokakban felmerül a gyanú, hogy valójában kinek a malmára hajtja a vizet a páciensek jogvédője, amikor ő ugyanannak az egészségháznak a foglalkoztatottja, amelyet bírálat ért? Egyáltalán van-e bátorsága, hogy ellenszegüljön a felettesének? Nyilván inkább nekik ad igazat, mintsem a betegnek – holott az ő érdekeit kellene képviselnie.
Egy elemzés során kiderült az is, hogy a betegjogvédők nem kis pénzébe kerülnek az egyébként is elszegényedett egészségügynek. Egy okleveles jogász havi alapfizetése holtmunka nélkül 47 000 dinár, átlagosan 60 000 dinárt kapnak. Ami azt jelenti, hogy a betegjogvédő intézménye eddig 1,5 millió eurót emésztett fel – semmi haszon fejében. Egyértelművé vált tehát, hogy a helyzet érdemében történő rendezése érdekében tenni kell valamit.
Kettőn áll a vásár
Az Európai Betegjogi Charta 2002 novemberében született meg Rómában, Szerbia aláírta ugyan a dokumentumot, de nem ratifikálta. Itt jegyezzük meg, hogy hazánk az egyetlen ország a régióban, amelynek nincs törvénye a betegek jogainak védelméről. Dr. Slavica Đukić-Dejanović egészségügyi miniszter szerint 10-15 év lemaradásban vagyunk, ezt hivatott bepótolni készülőben lévő szerbiai jogszabály.
Helyszűke miatt nem részletezhetjük a mintegy 50 cikkelyt tartalmazó törvénytervezetet, így csupán az újdonságokról szólunk. Az egyik legfontosabb, hogy ezentúl a pácienst nem csupán biztosított félként kezeli a jogszabály, hanem partnerként, akivel az orvosnak közösen kell dolgoznia egészségének megőrzésén, a gyógykezelésén. A betegnek joga van tudni minden információt az esetleges következményekre vonatkozóan, döntéseket hozhat, s maga is részt vehet az ellátás folyamatában.A betegnek azonban felelőssége és kötelezettsége is van saját egészsége iránt. Manapság ugyanis nagy számban számolnak be kutatók arról, hogy a páciensek egy része nem váltja ki a számára felírt gyógyszert; kiváltja, de nem veszi be; nem az előírt rendszerességgel, adagban szedi, illetve idő előtt abbahagyja a neki rendelt, sokszor létfontosságú kezelést. Körülbelül a betegek 35 százaléka egyáltalán nem fogadja meg az orvos utasításait. Ahhoz pedig, hogy egy gyógyszer megfelelően hasson, kellő időben, mennyiségben, hatáserősségben, időtartamban kell szedni, nemegyszer a gyógyulás vagy a javulás érdekében életmód-változtatásra is szükség van. A beteg együttműködése tehát abban rejlik, hogy ezeket a követelményeket pontosan betartsa, megfogadja az orvos és a gyógyszerész ajánlásait, sőt ha szükséges, változtasson életvitelén, táplálkozási szokásain is. A gyógyszerszedés csupán egy példa arra, amikor a beteg nem tartja magát az orvos utasításaihoz, de számos mást is említhetnénk.
A készülő törvényben újdonság, hogy a jogszabály nem csupán a betegek jogait, hanem a kötelezettségeit is definiálja, a többi között meghatározza, hogy a betegnek tartania kell magát kezelőorvosának utasításához, a megbeszélt terápiához. Ellenkező esetben az orvos megszakíthatja az együttműködést.
Manapság azonban rendre és viszonylag nagy számban számolnak be kutatók arról, hogy a páciensek esetenként nem váltják ki a számukra felírt gyógyszert; kiváltják, de nem veszik be; nem az előírt rendszerességgel, adagban szedik, illetve idő előtt abbahagyják a nekik rendelt, sokszor létfontosságú kezelést.
Ezentúl a betegek jogait védő személyek nem az egészségügyi intézmények, hanem az önkormányzatok foglalkoztatottjai lesznek.
Az orvos van a betegért
A betegek jogainak valódi érvényesülése érdekében szükség van egy olyan hatósági jogkörrel rendelkező, pártatlan, független jogállású, speciális szakértelmű intézmény működtetésére, amely kivizsgálja a hozzá forduló személyek egyéni panaszait. A törvény javaslattevői úgy vélik, hogy ezáltal a betegjogvédők – akik ezentúl is az okleveles jogászok soraiból kerülnek ki – valóban a páciensek érdekeit képviselnék, nem pedig az adott egészségházét, kórházét, amelyben dolgoznak, és az önkormányzatok alkalmazottjai lesznek. Még nem kristályosodott ki, de valószínűleg egészségügyi tanácsosoknak nevezik majd őket, lévén, hogy az elképzelés szerint elsősorban az lesz a feladatuk, hogy a lakosságot tájékoztassák a betegségmegelőzéssel kapcsolatos jogaikról. Például, hogy minden nőnek joga van évenként méhnyakrák-, háromévenként pedig emlőrákszűrésre.
A jogszabály továbbá előirányozza a Egészségügyi Tanács létrehozását is, amelynek az lesz a feladata, hogy felülvizsgálja a betegek beadványait, a megállapításról pedig értesítse a panasztevőt és az egészségügyi intézmény igazgatóját. Ha kiderül, hogy a betegnek van igaza, a jogszabály szerint 50 000-től akár 1 millió dináros büntetéssel is sújtható a felelős személy, illetve az intézmény, amelyben dolgozik. A törvény egyaránt vonatkozik majd az állami és a magán-egészségügyi intézményekre.
Felvetődik azonban a kérdés, számíthatunk-e a törvény által biztosított betegjogok érvényesítésére, hiszen az ellátórendszer növekvő problémái gerjesztik a betegpanaszokat, a jogvédő pedig csupán postás lesz a panaszos és az intézmény között, mert nem jut ideje a szó igazi értelmében vett jogvédelemre, a beteg meghallgatására, érdemi munkavégzésre, vagyis arra, amiről leginkább szól a betegjogi képviselő tevékenysége.
A készülő jogszabály kapcsán Slavica Đukić-Dejanović újvidéki látogatása során ismételten hangsúlyozta: az ország a társadalmi össztermékének mindössze 6 százalékát fordítja az egészségügyre, azaz fejenként 250 eurót évente. Az egyik legnagyobb gond ma az, hogy a szegénység ellenére Szerbiában továbbra is drága betegellátáson alapuló egészségügy létezik.
